Nem sírt, nem jajgatott.
Nem beszélt, némán hallgatott.
Ott állt, ott állt csendesen
hol egykor lelkesen
végezte munkáját.
Fekete volt ruhája,
fekete szép kabátja.
Fekete volt cipője,
mint lelke bús temetője.
Állt a sírnál némán,
s keze a virágot bénán
tartotta tudva,
hogy a virágot a dudva
és a gaz úgyis eltemeti.
Nem tudta, hogy ennyire fáj,
hogy így eltűnhet a szépség és a báj,
hogy egykor gyászolóként áll ott,
hol eddig csak sírt ásott
egykedvűen.
Most úgy érezte itt a világ vége.
A föld forgása megáll, a béke
a szeretet, a gyűlölet, a halál
neki semmit sem számít már.
Nem sírt, nem jajgatott.
Nem beszélt, némán hallgatott.
Arca merev. Keze hideg.
S az őszi fagyban csöndben
egy könycsepp tűnt el a földben.