Nem tudtam aludni.
Késő éjszaka volt, talán hajnalodott is már. Csendben kikecmeregtem az ágyamból, nehogy az én drágaságomat felébresszem. Épp eleget aggódott miattam az elmúlt napokban. Tudta és én is tudtam, hogy meg fog viselni ez a pár nap, de én azt is tudtam, hogy át fogom vészelni, mint ahogy akkor is átvészeltem azt a bizonyos napot.
Előkerestem a ruhámat és az utcai lámpák tompa derengésében felöltöztem. Kiballagtam a konyhába inni egy kis vizet, majd mély lélegzetet vettem és kiléptem az ajtón.
Éjszaka volt. Nem az a fényes, nyüzsgő, városi éjszaka, hanem a csendes, fűszeres, sötét nyugalom. A hold bágyadtan nézett le a kis falura. Egyedül voltam a kihalt utcákon.
Furcsa volt most itt lenni. Bár sokat változott a falu, villámcsapásként ugrottak a szemem elé a régmúlt idők képei. Felismertem az egyik házat. Igen, itt találtunk rá arra a sebesült német katonára. Néma, kétségbeesett arccal nézett ránk, ahogy a vérző lábát fogta. Addigra már kiveszett a szakaszomból minden emberség. Ha nem vagyok ott, talán puszta kézzel esnek neki. Nem tudom miért, de megállítottam a fiúkat. Úgy éreztem, lennie kell valami értelemnek ebben a pokolban. Talán azért vagyok még életben, hogy most én mentsem meg az Ő életét.
Két lánya van és már unokái is. Istenem! Nemrég küldte el nekem az unokája képét. Elsírtam magam, amikor megkaptam. Milyen kevesen múlott a létezésük.
Folytattam az utam. Ott van az árok! Annak a fedezékében óvatoskodtunk előre. És itt … itt van a part.
Lelassítottam a lépteimet. Ahogy mentem lefelé az enyhe lejtésű úton, megpillantottam az egyik megmaradt beton építményt. Amolyan mementóként meredezett a part sötétjében. Kikerültem. Lesz időm megnézni majd napközben.
Óvatosan lépdeltem le a homokos partra és bandukoltam egészen a vízpartig. A tenger csendes volt. Halk csobogással nyaldosta a partot. Most, hogy újra itt voltam, megint elfogott az a torokszorító érzés, amit ugyanígy, talán ugyanekkor éreztem sok-sok évvel ezelőtt. De akkor nem itt álltam a parton és nem voltam egyedül. Alattunk ringatózott a behajózó naszád és mi szorosan egymáshoz préselődtünk. Ott voltak mellettem a társaim, a barátaim. Igen, barátok voltunk mindannyian. Tudtam mindegyiknek a nevét. Tudtam honnan jönnek, mivel foglalkoztak, mit akartak csinálni, amikor leszerelnek.
Mennyi elveszített álom, mennyi elveszített barátság. Azután a nap után már nem barátkoztam többet. Nem érdekelt kik ők, mit csinálnak, sokuknak a nevét sem akartam tudni. Gúnyneveket aggattunk rájuk, csúfoltuk az újonnan érkezőket és vállat vontunk, amikor elveszítettük valamelyiket. De valahol mélyen megsirattuk mindegyiket.
George, Nash, Oliver, a köpcös Charlie. Frankie a kis füstös képével és Abraham a valószínűtlenül gyerekes bajuszával. Itt vannak most is mellettem. Érzem, ahogy a vállamra teszik a kezüket, ahogy hátba veregetnek. Hallom a hangjuk, ahogy egymást és engem ugratnak. „Gyerünk törzs, fel a fejjel! Innen már gyerekjáték lesz!” Nem akartam, de könny szökött a szemembe, ahogy a part felé fordultam.
A hajnal első fényfoszlányai kezdték felfedni az Omaha Beach partjait.