Késő éjszaka volt.
Nem voltam még álmos, pedig jó lett volna aludni. Az időeltolódás miatt még pár nap biztos el fog telni, mire átáll a szervezetem és ha Nagyapa tartja magát az eredeti terveihez, akkor bőven lesz rá időm. Christina persze nem örült ennek. Most is, a Skype-on keresztül is arról győzködött, hagyjam magára a nagyszüleimet, boldogulnak nélkülem is, ahogy otthon az Államokban is.
De tudtam, most nem fizikai támasz kell Nekik. Nem arról van szó, hogy nincs, aki fuvarozná Őket kocsival ide-oda. Most a lelküket kell támogatni. Főleg Nagyapáét. Másrészt kíváncsi voltam azokra a helyekre, amikről mesélt. És főleg azokra a helyekre, amikről soha, egyetlen szót sem ejtett.
Zajt hallottam. Letettem a laptop-ot az ölemből és kinyitottam a szobám ajtaját. Láttam, ahogy Nagyapa teljesen felöltözve megy le a lépcsőn. „Hova mehet ilyenkor?” Visszamentem a szobába és gyorsan felkaptam a cipőm. Előkaptam a pulóvert is, bár meleg éjszaka volt, itt, a tenger közelében hűvösebb lehetett az idő. Ahogy lefelé lopakodtam a lépcsőn meghallottam a bejárati ajtó halk kattanását. Felgyorsítottam a lépteim. Óvatosan, nesztelenül nyitottam ki az ajtót és lestem ki az utcára.
A hold sápadt fénye pont annyira világította meg a kis falu kihalt utcáit, hogy tájékozódni lehessen, de a részleteket ne ismerje fel az ember. Megláttam Nagyapát. Csendben behúztam magam után az ajtót és utána indultam.
Fogalmam se volt merre megy, de szemmel láthatóan tudta az irányt. Persze, tudhatta is, hiszen ötven évvel ezelőtt jó pár napot töltött el itt. Azok az élmények biztos az agyába vésték a falu minden egyes pontját.
Úgy éreztem magam, mintha megelevenedtek volna a történetei. Most én lopakodtam a sötétben, megállva minden egyes gyanús neszre. A különbség csak annyi volt, az én életem nem forgott veszélyben, a legnagyobb baj, ami történhet, hogy Nagyapa felfedez. Megállt. Gyorsan egy fa mögé húzódtam és onnan lestem ki. Egy ház sarkánál állt és tétován felemelte a kezét, mintha meg akarna állítani valakit. Kisvártatva továbbindult. Innen már lejtett az út és rájöttem, a part felé haladunk.
Az út mellett egy árok vonult végig. A sötétben, az árok túloldalán felsejlett néhány háborúból itt maradt építmény, vagy jármű. Nem láttam, de nem is nagyon foglalkoztam vele. Nagyapa lelassította a lépteit. Én megálltam, megvártam, amíg jobban eltávolodik tőlem. Nem akartam, hogy pont most fedezzen fel. Lassan elment egy sötét épület mellett, majd eltűnt egy lépcsőn lefelé lépkedve.
Vártam egy kicsit, aztán utána mentem. A sötét épület egy beton bunker lehetett. Felismertem. Bár egyes részei újnak tűntek, a hold fényénél látszott a képekről és filmekről ismerős nyílás, ahol a partot védők kilőhettek a partraszállókra.
Lenéztem a partra és megláttam Nagyapát, ahogy a víz széléhez ér, majd megáll.
Valószínűtlenül nyílt és szabad volt a terep. Még így, az éjszaka sötétjében is jól látszott, mennyire sima volt a terep. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogyan juthattak itt át úgy, hogy nem haltak meg mindannyian. Semmi fedezék, semmi, ami mögé elbújhattak volna. Nem véletlenül emlékeztek meg erről annyi formában, könyvekben, filmekben még számítógépes játékokban is.
Most, hogy én is itt álltam, kezdtem átérezni milyen lehetett akkor. Milyen apró, mégis mennyire védtelen volt itt mindenki. Mennyire egyedül érezhették magukat, hiába voltak olyan sokan egymás mellett. Ezen a nyílt terepen úgy hullottak, mint a legyek és a halálban mindenki egyedül marad.
Lesiettem a partra egyenesen Hozzá. Nem érdekelt mit fog mondani. Nem számított, hogy titokban követtem. Odaértem hozzá és átöleltem. Arcom a könnyektől nedves arcához szorítottam.
– Itt vagyok Nagyapa. Nem vagy egyedül. Itt vagyok.