Anyu ott állt felettünk csípőre tett kézzel és a szeme nem sok jót ígért.
– Komolyan mondom nem tudom mit kezdjek veletek! – kezdte vészjósló hangon.
Ez egy kicsit furcsán hangzott az Ő szájából, mert mindig tudta, mit csináljon velünk. A büntetéseinek végtelen tárháza volt. Szinte nem volt két egyforma belőlük. Ha úgy éreztük, az egyik csínytevésünk után kapott büntetés nem is volt olyan vészes, biztosak lehettünk benne, hogy a következő alkalommal jóval rosszabbul járunk.
– Egy percre hagytalak csak magatokra és tessék, felfordítottátok az egész házat! – folytatta mérges hangon.
– De Mami, mi csak sütit akartunk Neked csinálni – mondta cérnavékony hangon Hugi.
Anyu lehajolt és felemelte, majd egy cuppanós puszit nyomott lisztes, margarinos arcára.
– Tudom, kicsi Tündérkém! Rád nem is haragszom! – búgta Neki mosolyogva, majd mintha az ördöghöz beszélne, hozzám fordult – Csak a bátyádra vagyok mérges!
Ha a sarkvidéken ilyen metsző hideg lenne, amilyen pillantással Anyu rám nézett, kihalnának a jegesmedvék. Csendben hallgattam és igyekeztem olyan ártatlan, megbánó pillantással felnézni rá, hogy magamban már az Oscar díjátadón köszöntem meg az alakításomért járó díjat.
Anyunak különleges érzéke volt mindenhez. Olvasta a gondolatainkat.
– Ne nézz rám ilyen ázott kutyaszemekkel! Tudod Te nagyon jól, hogy mi a bűnöd! Hogy lehetsz ilyen felelőtlen és meggondolatlan?! A konyha nem játszószoba! Tele van kicsikre nézve veszélyes eszközökkel, Ti meg itt bohóckodtok az éles kések mellett!
Igaz, ami igaz, a kések tényleg ott voltak. De úgy éreztem ez nem volt annyira veszélyes. Mondjuk az is igaz, hogy a biztonságos közlekedést nem igazán segítette a mindenhol szétszóródott liszt és a szétkent margarin. Most, hogy körbenéztem és elkezdett pörögni az agyam, mi minden baj történhetett volna, kezdtem ráérezni, miért is olyan mérges és mindeközben rémült Anyu. Lelki szemeim előtt végigvonult mi minden történhetett volna Hugival és egyszerre nem láttam olyan apróságnak és viccesnek a konyhai tevékenységünket. Éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe. Ahogy Anyu elkapta a pillantásomat és láttam, megenyhült az arckifejezése, kezdtem pocsékul érezni magam.
– Ne haragudj Mami! – mondtam sírós hangon és most tényleg éreztem, hogy hibás voltam.
Anyu, bár a méreg szemmel láthatóan elpárolgott belőle, szigorúan szólalt meg:
– Jól van. Nem haragszom. – majd kis tétovázás után hozzátette – De a büntetés nem marad el. Most menjetek, segíts Huginak átöltözni, aztán Te is cseréld le a ruhád. A büntetésről meg majd később beszélünk.
Gyorsan kioldalogtunk a szobából és úgy tettünk, ahogy Anyu mondta. Aznap több szó nem is esett a konyhában történtekről, sőt, egészen szombatig nem is volt folytatása a dolgoknak. Én már szinte el is felejtettem, de valahol ott motoszkált bennem a gondolat, hogy valami kellemetlen még vár rám azon a héten.
Szombat reggel azonban jött a hideg zuhany. Először is Apa valami borzasztóan korán ébresztett fel! Hajnali fél kilenc volt!!! Nem akartam elhinni, hogy Ő már felöltözve, megreggelizve áll az ágyam mellett.
– Gyerünk! Pattanj ki az ágyból komám! Vár a büntetőszázad! – csiklandozott meg a paplanon keresztül. Rögtön tudtam, hogy aznap nem fogok sokat pihenni. A „büntetőszázadot” Apu akkor használta, amikor valami egész napos munkát kell csinálni. Például kitakarítani az egész házat, vagy szálanként levágni a füvet, esetleg mind a kettőt!
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, kivánszorogtam a konyhába és még félálomban letuszkoltam a reggelimet. Anyu Hugival a nappaliban játszottak, míg én végeztem a halálraítéltek utolsó reggelijével. Miután elkészültem, felöltöztem, Apu csak egy rövid „Na gyere!” felszólítással kilépett a házból és a kocsi felé vette az irányt. Némán szenvedve követtem. Még mindig nem bírtam felébredni, a kocsiban talán még el is szunyókálhattam, mert a következő pillanatban megérkeztünk a célhoz. A szunyókálás bizonyosságot nyert, mert a cél Nagyapáék, a várostól fél órányira található régi parasztháza volt.
Kiszálltunk. Nagyapáék a kapuban vártak és kitörő lelkesedéssel fogadtak minket. Kíváncsi voltam, vajon miért vagyunk itt. Nagyi egy nagy öleléssel köszöntött és rögtön be is vonszolt a konyhába, hogy megtömjön mindenféle finomsággal. Ki vagyok én, hogy tiltakozzak?! Hagytam magam és hamarosan ott ültem a régi, kopott ebédlőasztal mellett és egy finom, frissensült kakaós kalácsot majszoltam.
– Na, gyerünk fiam, munkára – lépett be percekkel később Apu.
– Miff fogunn pináfni? – kérdeztem kissé nehézkesen egy nagy falattal a szájamban.
– Padlást pakolunk, azaz pakolsz, mert nekem mennem kell. Szia Mama, szia Papa! – köszönt el gyorsan a Nagyiéktól és egy perc múlva már csak a távolodó kocsi hangját hallottam.
Ahha! Akkor ez a büntetésem a hét eleji konyhai mutatványért. Tudtam, bár Nagyapa öreg, de úgy buzog benne a munkakedv, hogy két embernek is elég lenne. Ha Neki kell segítenem, akkor biztos lehetek benne, hogy estére egy mosott rongy jól felkészült olimpikon lesz hozzám képest.
– Na gyere fiam – szólt hozzám Nagyapa és előreindult.
Én gyorsan felkaptam a kalácsom maradékát a tányérból, kortyoltam egyet a Nagyi által készített csodálatos kakaóból és már caplattam is Nagyapa nyomában.
A padlást a ház végéből lehetett elérni. Régen csak egy létra volt nekitámasztva a kisméretű ajtónak, ami vagy három-négy méter magasan árválkodott a tető végében, de Nagyapa pár évvel ezelőtt egy stabil lépcsőt épített fából és így már könnyedén fel lehetett menni a padlásra.
– Na, Te kis Gézengúz! – fordult oda hozzám, amikor felértünk – A feladat: mindent le kell pakolni a padlásról, mert fel kell újítani a tetőt és nem lehet itt semmi, ami zavarná a munkásokat.
Nem szóltam semmit, csak rémülettel néztem végig az óriási padláson, ami szinte dugig meg volt tömve mindenféle holmival. Nagyapa azonban nem hagyott sokáig rémüldözni, kiképző őrmestereket megszégyenítő stílusban elkezdte sorolni a feladatokat.
Nekiálltunk a pakolásnak. Először a lomokat, régi, már használhatatlan dolgokat hurcoltuk le és dobáltuk be egy konténerbe, ami az udvaron állt. A hurcolkodás után kaptam egy kis szusszanásnyi pihenőt – Nagyi most is megtömött frissen sütött sütivel és a maradék kakaóval – majd folytattuk a pakolást. Deszkák, lécek, kisebb-nagyobb bútorok, régi babaholmik … volt a padláson minden. A jobb állapotban lévő dolgokat a garázsba pakoltuk át, a kevésbe fontosakat pedig mellé raktuk le. Nagyapa fáradhatatlanul dolgozott és csak az ebédre és utána egy szűk órácskára engedélyezett pihenőt. Ebédre amúgy megérkeztek Anyuék is Apuval és Hugival, így ebéd után volt időnk kicsit játszani a nagy kertben.
A pihenő után ismét nekiálltunk a padlásnak, ezúttal már Apuval kiegészülve és bár gyorsan telt az idő, a padlás mintha magától kiürült volna. Mire elkezdett besötétedni, már csak néhány nagyobb bútor és egy hatalmas láda volt fenn. Kíváncsian felnyitottam a ládát és úgy éreztem magam, mint a Kincses sziget főszereplője a boldog végkifejletnél.
A láda tele volt izgalmas dolgokkal. Volt ott régi vadásztőr, egy íj nyilakkal és néhány céltáblával, sok-sok kisebb, számomra ismeretlen eszköz, bőr ruhadarabok és nem utolsó sorban egy díszes, kis méretű ládikó. „Ebben lesznek a kincsek” gondoltam izgatottan és kiemeltem. Lezuttyantam a fenekemre és szertartásosan magam elé helyeztem a ládikót. Nagyot sóhajtottam és lassan kinyitottam.
– Fényképek?! – kiáltottam fel csalódottan.
Nagyapa és Apu pont akkor értek fel a padlásra és mosolyogva nézték borús ábrázatom. Odakuporogtak mellém és kiemelték a fényképeket.
– Nézd csak – nyújtotta oda nekem az egyiket Nagyapa – ez itt én vagyok és mellettem a Te dédapád.
Kíváncsian nyúltam a régi, megfakult fényképért. Egy kisfiút láttam, nálam pár évvel fiatalabb lehetett. Rövid, fehér ingben és egy kicsit sötétebb kisnadrágban állt egy férfi mellett, aki fura, fehér kalapot viselt. A kép hátterében ismeretlen, mégis ismerősnek tűnő buja növényzet volt.
– Hol készült ez a kép? – kérdeztem Nagyapára nézve
– Indokínában.
– Az meg hol van?
– Indiától keletre – válaszolt Apu – most Vietnám, Kambodzsa és Thaiföld van ott.
– Hogy kerültetek oda? – fordultam ismét Nagyapához.
– Tudod, az Édesapám orvos volt és sokat utazott mindenfelé a világban. Édesanyám ápolónőként szinte mindig vele volt, ezért az egész család együtt utazott. Nézd csak, itt van ezen a képen.
Egy másik megsárgult képet adott a kezembe, majd sorra a többit. Mind-mind különböző tájakon készültek, különböző emberekkel. Lassan megfeledkeztem a remélt kincsekről és hallgattam Nagyapa szavait, rövid kis történeteit, amiket a különböző képekhez fűzött. Magam elé képzeltem az egzotikus helyeket, ahol járt, a sűrű dzsungeleket, a forró szavannát, a kéken ragyogó tengert a vakítóan fehér homokos parttal. Már rég besötétedett kinn, a padláson csak egy kis lámpa égett, de mi Apuval csak hallgattuk Nagyapa történeteit. Rájöttem, hogy ezek az igazi kincsek. Ezek a régi, megfakult képek és a hozzájuk tartozó egyszerű, de csodás történetek.