Sóhajtott egyet, és kezével végigsimított a kisfia haján. Az ujjait szinte égették a sötétbarna fürtök, amik szivacsként szívták magukba a meleget. Abban reménykedett, hogy a fákkal dúsan benőtt téren talán az árnyékban nem lesz olyan borzasztó meleg. Szerencsére nem tévedett.
Ahogy a térre ért, kicsit a levegő is megmozdult. Elégedetten szívta magába a növényzet illatát. A kordon elemekkel körbezárt emlékmű mellett elhaladva fanyar mosollyal konstatálta, hogy mára a TV székház is turista látványosság lett. Egy csapat ember álldogált a lépcsőn, fényképeztették magukat ott, ahol néhány éve még a rendőrök néztek szembe a tüntetőkkel. Most béke volt és nyugalom.
Lassított, hogy fia pici lábacskáival utolérje. Együtt bandukoltak a kaviccsal felszórt ösvényen ami a játszótérre vezetett. Rég nem járt a belvárosban. Főleg itt, a téren nem. Emlékeiben felrémlett gyermekkora, amikor óvodásként hozták ki erre a térre. Akkor még sokkal nagyobb volt a tér. Több hinta, mászóka és egyéb játszótéri kellék volt, köztük az EU-s szabályok által betiltott mókuskerék, gyermekkorának meghatározó játszótéri eszköze. Akkor beton volt mindenfelé, most gumírozott talaj. Akkor fémrácsok, most fából készített, csúszdával egybeépített mászóka szolgálta a gyerekek szórakozását.
Megérkeztek. Leültek egy padra. A hátizsákból előkerült egy flakon kellemesen hideg víz és egy kakaós csiga. Büszke volt magára. Sikerült nem elfelejteni a homokozós játékokat, a papírzsebkendőt, ami a kakaós csiga evése után nélkülözhetetlen és nem maradt otthon a kisautó sem. Evés-ivás után a kisfiú a lapáttal és a kisautóval felszerelkezve bevonult a homokozóba, hogy megfelelő méretű és formájú lyukakat ásson. Megnyugodva dőlt hátra a padon. Körbenézett, felmérve a terepet és a játszótér közönségét.
Meglepődött, mennyire sokféle szülő gyűlt össze: volt, aki topisan, volt, aki divatosan, más meg olyan „se ilyen, se olyan” módon. Az elegáns selyemsálas anyuka mellett ott ült a bakancsos hippi is, a tér maga volt a város sokszínű leképezése.
A játszóteret övező sövény mögött húzódó sétányon egy biciklis érkezett. Letámasztotta és az ott elhelyezett tartóhoz kötötte ki a biciklijét. Levette a sisakot miközben szemével a játszóteret pásztázta. Összehúzott szemei, komor tekintete egyszer csak megenyhült. Határozott léptekkel indult a homokozó széle felé felállított játékvonat felé.
– APUCIII !!! – hangzott fel egy kis vékony hangon a felismerés.
A biciklis leguggolt és széttárta kezeit. A játékvonatból egy pici lányka futott ki és szaladt a férfi karjaiba. Az átölelte, magához szorította és puszit adott a kicsi arcocskára. Elmosolyodott a látványon. Eszébe jutottak az esték, amikor munkából hazaérve hasonló örömmel fogadta a fia.
A kisfia közben felnézett és valamit komoly képpel magyarázva felmutatta az autót. Semmit sem értett belőle, de nem számított. Szélesen elmosolyodott.
Nem érdekelte már, hogy meleg van. Nem számított, hogy kik vannak a játszótéren, kik voltak ma, vagy évekkel ezelőtt a téren. Csak a pillanat volt fontos.
Nincs is jobb dolog a világon, mint apának lenni.