Nóra egyedül állt a járdán, kicsit távolabb a többiektől. Megszokta már, bár elfogadni sose tudta az egyedüllétet. Szerencsére senki sem próbált közeledni ilyenkor hozzá, de nem tudta, hogy az ismertségének, a hűvös megjelenésének, vagy valami másnak köszönheti ezt. Mindenesetre hálás volt érte. Néha eljátszott a gondolattal, hogy barátságosan odalép valamelyik kis csoporthoz, köszön azoknak, akiket látásból már ismert, de aztán meggyőzte magát, hogy mindenkinek jobb ez így. Főleg neki. De legfőképp Emilynek.
Egyszer már elkövette azt a hibát, hogy beengedett valakit maguk mellé és úgy nézett ki, valóban egy családdá válhatnak. A férfi kedves volt Emilyvel és soha nem tett semmi rosszat, amivel megbánthatta volna őt. De éppen ez fájt Emilynek a legjobban, mert amikor Nóra és a férfi végül szakítottak egymással, Emily nehezen tudta feldolgozni, hogy már nem fogja ezután gyakran látni a férfit.
Talán túl hamar, túl közel kerültek egymáshoz, villant fel hirtelen a fejében a gondolat. Túl gyorsan léptek túl az ismerkedési szakaszon és nem mérték fel, hogy tényleg illenek-e egymáshoz … tényleg szeretik-e egymást annyira, hogy legyőzzenek minden akadályt. Talán nem szerették egymást igazán …
Egyszer csak meglátta őt. A kétségek és kérdések elillantak a fejéből és már csak a lányát látta, ahogy közeledik felé. Emily megállt az édesanyja előtt, gyors puszit nyomott az arcára, hátrébb lépett és határozottan közölte:
– Mami. Megvan a férjem.
Nóra nem erre számított. Meghökkenve a kijelentés furcsaságán önkéntelenül kérdezett vissza.
– Biztos vagy te ebben? Honnan tudod, hogy ő az igazi?
– Onnan, hogy szeretem!
Nóra akármennyire is próbálta visszatartani, mégis elnevette magát.
– Csillagom, ehhez te még kicsi vagy – próbálta enyhíteni a nevetés okozta sértődöttséget, mert Emily arcán megjelent a már ismert komoly tekintet.
– Nem, nem vagyok kicsi, magas vagyok! Magasabb, mint Eszter – mondta szinte durcásan Emily.
Pedig Emily kicsi volt. Persze nem a magassága miatt, hanem azért, mert még csak 5 éves volt. Ennek ellenére határozott véleménye volt a dolgokról és Nóra elég korán megértette, hogy felesleges megpróbálni lebeszélni arról, amit a pici fejébe vett. Apját a születése pillanatában levette a lábáról, de így volt vele a szülésznő, az ápolónők, sőt még az egyébként mogorva főnővér is. Mert Emily olyan angyalian nézett mindenkire és olyan mélyen látott bele mindenki veséjébe, hogy nem volt ember a talpán, aki ellent tudott volna állni neki.
Az eltökéltségét már korán kinyilvánította. Alig múlt el egy éves, már járni kezdett, de ellentmondást nem tűrően eltolt magától minden segítő kezet. “NE!” talán ez volt az első szó, amit megtanult és ehhez komoly pillantás társult minden alkalommal, gyakran kísérve kezének finom mozdulatával. Mint egy apró közlekedési rendőr, úgy intett le minden segítő szándékot. Aztán ellensúlyozandó a szigorú tekintetet és felszólítást az arca egy pillanat alatt átformálódott, és játékos fintorral mosolyra derült..
A sötét felhő most is csak másodpercekig árnyékolta arcát és kisvártatva kiült rá az elbűvölő derű. Nóra gyorsan rendezte az arcvonásait és meleg hangon folytatta.
– Jól van, Emmi, de akkor mégis honnan tudod, hogy szereted?
– Hát … megmondtam neki. Szeretem és kész.
– És honnan tudod, hogy Ő szeret? Ő is megmondta neked?
– Hát … nem.
– Akkor?
– Nekem adta a müzliszeletét. Játszik velem és nem nevet ki.
– Nem nevet ki?
– Nem! Akkor sem, ha elesek.
– Elesem.
– Akkor sem, ha elesem.
Nóra elgondolkodott. Vajon kell-e ennél több? Hiszen ez a szeretet: értékes időt töltünk el a másikkal, megosztjuk vele azt, ami számunkra a legfontosabb, támogatjuk és felemeljük, amikor nehéz helyzetben van.
– Igazad van kicsim – mondta már teljesen komoly hangon – ő tényleg szeret.