Meghalt az édesanyád

A csendet a telefon halk zümmögése törte meg. A férfi behunyt szemmel nyúlt érte és gyors mozdulattal némította el. Várt pár másodpercet, majd kinyitotta a szemét és oldalra lesett. A fiatal nő békésen aludt mellette.

Ahogy a szemei átsiklottak a paplan alól felsejlő domborulatain, megakadt a szeme a szétszórt ruhadarabokon. Elmosolyodott. Eszébe jutott, milyen önfeledt és szinte gyermekien lelkes volt a nő az estély gondolatára. Ez az öröm kárpótolta őt azért, hogy maga gyűlölte az ilyen eseményekkel járó felhajtást, a felszínes beszélgetéseket — legfőképp pedig azokat, akik a drága ruhák és ékszerek mögé rejtve próbálták pótolni saját kisebbrendűségi érzésüket.

A nő ebből mit sem vett észre, boldogan táncolt a parketten, mértékkel rakta meg a tányérját a különféle egzotikus falatokkal és olyan elbűvölő természetességgel elegyedett szóba akár a felszolgálókkal is, hogy mindenki szívét azonnal elnyerte. Az Ő mosolya és a jótékonysági licitáláson aratott győzelme utáni lelkesedése feledtetett mindent.

Nyújtózkodott egyet, majd kikelt az ágyból. Ránézett a telefonjára, gyorsan átfutotta az értesítéseket, de egyik se tűnt fontosnak, hogy rögtön válaszoljon rájuk. Kissé eltávolodva az ágytól nekikezdett a már megszokott reggeli gyakorlatsornak. Lassan átmozgatta minden testrészét, majd folytatta egy erősítő sorozattal.

– Imádom, ahogy félmeztelenül kondizol – hallatszott kisvártatva még álmos, de ugyanakkor vidám, csúfondáros hang az ágy felől. A férfi abbahagyta és az ágy felé fordult. A nő ott feküdt a hasán, arcán széles vigyor. A férfi elmosolyodott, odalépett, lehajolt és egy finom csókot lehelt a nő ajkaira.
– Ne mozdulj innen, mindjárt jövök – indult a fürdőszoba felé komótos léptekkel. A nő szinte már nevetve szólt utána:
– Értettem Uram és Parancsolóm – majd csilingelően felkacagott.

Bár vonzotta a hálóban rá váró nő, a férfi mégis egy hosszabb zuhanyozást tervezett. Szeretett magára maradni a víz alatt a gondolataival. Ilyenkor tudta rendszerezni őket és felkészíteni magát az előtte álló napra. A gondolataiba azonban vissza-visszabújt a nő látványának emléke. Rájött, úgysem tud semmi másra koncentrálni. Gyorsan elzárta a csapot, sietősen megtörülközött, majd derekára tekerve a törülközőt visszament a hálóba.

Legnagyobb meglepetésére a nő szinte teljesen felöltözve ült az ágy szélén, kezében a férfi telefonjával. Megtorpant. Csak ekkor vette észre, hogy a nőnek a szokásosnál fehérebb az arca.

– Valami baj van? – kérdezte aggódva.
– Ki az a Krisztina? – válaszolt kérdéssel a nő halkan, szinte bocsánat kérően. Majd nem várva meg a férfit folytatta – Az unokatestvéred hívott … de nem akartam felvenni a telefont, majd nem sokkal utána jött egy üzenet … “Krisztina meghalt.” … sajnálom … nem akartam megnézni, de …

A férfi arca elkomorodott. A szája elkeskenyedett, megfeszült a teste. Pár másodpercig szótlanul nézett maga elé, majd mintha csak magának mondaná, halkan vetette oda:

– Semmi gond … tudod, mondtam, hogy a telefonom nyitott, előtted nincsenek titkaim … 

Fojtó csend ereszkedett rájuk. A férfi továbbra is ott állt a szoba közepén, a szeme valahova távolba révedt. Talán egy perc, vagy kettő telt el így mozdulatlanságban, mire a nő bátorságot merített és újból megszólalt:

– Kedvesem … ki az a Krisztina?

A férfi felsóhajtott, mintha hosszú ideje nem is vett volna levegőt. A teste és a szeme is hirtelen életre kelt, ledobva magáról az addigi homályt. Ránézett a nőre, továbbra is komoran:

– Az anyám. – válaszolt olyan szigorral, amit a nő a férfitól még eddig csak olyankor hallott, amikor a cégben valamilyen nagy hibát vétett valamelyik alkalmazott. Önkéntelenül is megborzongott.
– Az Édesanyád? – kérdezett vissza csodálkozva – De azt mondtad, a szüleid már jó ideje nem élnek.
– Nem az Édesanyám! – csattant fel a férfi és újra ökölbe szorította a kezét – Ő csak megszült engem.

A nő értetlenül nézett rá és épp kérdezni akart valamit, de a férfi szinte dühösen, türelmetlenül vetette oda:

– Most NE!

A férfi hangja úgy vágott kettőjük közé, mint egy jéghideg kés. A nő megrettent és szinte öntudatlanul húzódott össze – mintha így is takarni akarná a testét, amit nemrég még a férfi keze simogatott. Míg ott ült az ágy szélén mozdulatlanul, a férfi ledobta magáról a törülközőt és a hálóból nyíló kis gardróbhoz lépett. Gépies mozdulatokkal vette elő a ruhadarabokat és húzta magára. A nő tudta, hogy a férfi nem szereti, ha kéretlenül beszélnek hozzá és azt is tudta, hogy ha dühös, csak várni kell egy kicsit, mert gyorsan lecsillapodik és utána visszatér a józansága és a kedvessége. A férfi arca azonban végig feszült és merev maradt. Miután felöltözött, odalépett a nőhöz és szótlanul a telefonjáért nyújtotta a kezét.

A nő gondolatain átfutott, hogy megismerkedésükkor a férfi azt mesélte neki, hogy már mind a két szülője meghalt. Az unokatestvérétől eltekintve se a testvérével, se a többi rokonával évek óta nem tartotta a kapcsolatot. Próbált utána járni, mi történhetett, de nem járt sikerrel. Se a férfi unokatestvére, aki az üzenetet küldte, se a gyerekei nem akartak mondani semmit, szinte ugyanaz volt a válaszuk: majd a férfi elmeséli, ha eljön az ideje. A férfi azonban kerülte a témát.

A nőt hirtelen elborította az érzés, mi lenne, ha az Ő szüleiről kapna hírt, hogy meghaltak. Összeszorult a gyomra. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a szülei ne legyenek ott mellette, hiszen mindig hozzájuk fordult, ha tanácsra volt szüksége, mindig hozzájuk ment vissza, ha bánat érte. Úgy érezte, lassan elfogy körülötte a levegő és mintha a férfi összes szomorúsága és a titok súlya lassan betemetné. Támaszra, bátorításra vágyott de a férfi elérhetetlenül messze volt. A komor tekintet és ahogy a telefonért nyúlt szótlanul, hirtelen kibírhatatlanná vált.

Elsírta magát.

Siratta a gondolatot, hogy azok, akik az életében a stabil pontot jelentik neki, majd egyszer nem lesznek többé. És siratta a férfit, aki szemlátomást elveszítette ezt a szeretetet és biztos pontot az életében. Eszébe jutott a Levelek Júliának című film, ahol a fiatal férfit korholta nagymamája, akinek gyermekkorában meghaltak a szülei: “Neki az édesanyja döntött úgy, hogy elhagyja, míg Te mindig biztos lehettél abban, hogy szerettek.” 
Odanyújtotta a telefont a férfinak, de ahogy az átvette a telefont, felhúzta magához a nőt, a telefont az ágyra dobta és két kezébe fogta a nő könnyáztatta arcát. Finoman szájon csókolta, majd apró csókokkal itatta fel a könnyeit.

– Ne haragudj … nem a Te hibád – Suttogta a fülébe, majd átölelte.

A nő megkönnyebbülve oldódott fel az ölelésben, arcát a férfi mellkasába fúrva. Így álltak hosszú ideig. A nő érezte, hallotta ahogy a másik szívverése szépen lelassul, szinte teljes összhangba kerülve az övével. Élvezte ezt a mozdulatlan békességet és nem akarta siettetni a férfit, nem akarta, hogy szembenézzen a múltjával és a fájdalmaival. Igyekezett teljesen hozzá simulni, hogy a saját testéből áradó meleggel, szeretetével gyógyítsa a férfi láthatatlan sebeit.
Pár perc elteltével a férfi lazított az ölelésén. A nő kinyitotta a szemét és felnézett a férfi már mosolygós szemeibe.

– Gyere – mondta a férfi immár szeretettel a hangjában – csináljunk egy kávét és a teraszon mesélek.

Nem sokkal később kinn ültek a ház előtt elterülő nagy teraszon, a széles kerti kanapén a hatalmas napvitorla árnyékában. A nő, szokásukhoz híven a férfi karjaiban feküdt a közelben kanyargó folyót nézve. 

– Elmeséled mi történt közted és a szüleid között? – kérdezte halkan a nő.
– Röviden … mindent, amijük volt a testvéremnek adtak, nekem és a gyerekeimnek semmit és hogy azt is elvegyék, amivel több voltam a testvéremnél, a házasságomat is megölték.

A nő kivárt.

– Valahogy mindig éreztem – folytatta a férfi – hogy második vagyok csak a sorban és nem azért, mert másodiknak születtem. Apró dolgok voltak az elején. Jelentéktelen dolgok, amik miatt ha szóltam, hogy igazságtalannak érzem, engem torkoltak le, hogy miért vagyok ennyire önző és kicsinyes. Aztán jöttek a nagyobbak, amikre mindig megvolt a magyarázat …
– Például? – kérdezte a nő, ahogy a férfi elhallgatott.
– Lehet, ezek nem olyan nagy dolgok, de bennem megmaradtak, mint egy-egy szálka a bőr alatt. Például a testvérem ünneplést és egy különleges ajándékot kapott a tizennyolcadik születésnapjára. Amikor viszont én töltöttem be a tizennyolcat, akkor félre kellett tenni minden fillért, mert építkezünk. Az egyik rokonnak külföldi utat adtak nászajándékba, mi a feleségemmel csak egy belföldi kis kastélyszálló padlásteréig jutottunk. A testvérem gyerekei mindig fontosak voltak, az enyémekkel jó ha pár órát töltöttek egy hónapban. De nem is ez volt a legrosszabb.
– Hanem?
– Folyamatosan mérgezték a házasságunk Annával. Nem tetszett nekik, hogy Anna nem hódolt be nekik, önálló véleménye van, kiáll értünk és a gyerekekért. Én hülye meg nem védtem meg. Hallgattam rájuk és néha én is igazságtalan voltam vele. Anna egyre nehezebben viselte a folyamatos piszkálódásukat és az ellenséges viselkedést. Valószínűleg ebbe betegedett bele. Egyszer telefonon csúnyán összevesztek, ami után Anna rosszul lett és kórházba került. Akkor volt először, hogy a sarkamra álltam és megmondtam a véleményemet nekik. Vérig sértődtek és jó pár hónapig nem is beszéltünk. Én nem is bántam, mert akkor derült ki, hogy Anna betegsége gyógyíthatatlan …

A férfi elhallgatott. A nő türelmesen várt a folytatásra, bár ezt a részét már részben ismerte a férfi múltjából.

– Anna egy darabig kűzdött a betegséggel a gyerekek miatt és talán miattam is, de akkora már késő volt.
– És a szüleid?
– Egy darabig sértődötten hallgattak, aztán rokonokon keresztül megtudták, mi van Annával. Akkor megint közeledni próbáltak. Anna temetésén ott is voltak, de nem beszéltünk túl sokat. A temetés után azt gondoltam, jó lenne a gyerekekkel egy kicsit elköltözni, távol a várostól, az ismerős helyszínektől. A szüleimnek volt egy hétvégi háza. Azt terveztem, mivel amúgy se használják, oda mennék a srácokkal pár hétre. Ott kicsi korukban jól érezték magukat. Ekkor derült csak ki, hogy a szüleim már rég eladták a házat. Találd ki, kié lett az eladásból származó pénz!
– A testvéredé?!
– Eltaláltad! – mondta a férfi keserű hangon. – Egy töketlen, élősködő balfék volt egész életében és ezt a pénzt is képes volt felélni. Amikor számon kértem őket, még azzal hitegettek a szüleim, hogy azért adták a pénzt a testvéremnek, mert majd az ő házuk az enyém és a gyerekeimé lesz. De akkor már nem hittem nekik és nem alaptalanul. Kikértem a tulajdoni lapot és kiderült, már az is a testvérem nevén van …
– Nem hiszem el! – hitetlenkedett a nő – A szemedbe hazudtak?!
– Én se akartam elhinni. Mélységesen csalódott voltam és annyira mérges, hogy nem akartam többet hallani őket. Úgyhogy megszakítottam minden kapcsolatot velük.
– Nem kerestek utána?
– Párszor hívtak, meg küldtek szívhez szóló üzeneteket, mintha én bántottam volna meg őket és ők nagylelkűen megbocsátanak … de aztán ebből is elegem lett és végleg letiltottam őket. Néha az unokatestvérem, Gergő próbált mesélni róluk, de megmondtam neki, hogy nem vagyok rájuk kíváncsi. Ez öt éve volt. Pár éve meghalt az apám. Őt sajnáltam egy kicsit. Nem volt annyira rossz ember, csak mindig is istenítette az anyámat és bábként tette azt, ami az anyám akart … de már ennek is vége …

Nehéz csend ereszkedett rájuk. Az énekesmadarak is mintha eltávolodtak volna, csak egy-egy tücsök ciripelése törte meg a szél halk sóhaját. A nő hagyta, hogy körül ölelje őket a szótlanság. Csak feküdtek így, mozdulatlanul, hosszú percekig. Egy idő után lassan kibontakozott az ölelésből, és a férfi felé fordult. A férfi a távolba nézett, üres, mégis csillogó tekintettel … majd egyetlen könnycsepp buggyant ki és gördült végig az arcán. 

A nő lassan felemelkedett, majd szembefordulva a férfival az ölébe ült. Óvatosan megsimogatta az arcát, majd magához húzta a férfit, fejét a kebleire vonva.

– Itt vagyok neked – súgta, miközben egy csókot lehelt a férfi homlokára. – Ő elment… de én itt maradok veled. Örökre.