A Hegy ezen a reggelen a szebbik arcát mutatta. Egy felhő sem volt a közelben. Rupert jó előérzettel készülődött a napra bár a túrára jelentkezők nagy része kezdőnek tűnt. Szerencsére mind beleegyeztek abba, hogy a könnyebb úton menjenek fel a csúcsra és ne ragaszkodjanak a korábban kiválasztott kalandosabb útvonalhoz. A parkolóban már mindenki ott volt, izgatottan beszélgettek, mint egy kiránduló iskolás csoport.
Edith odalépett hozzá és játékosan oldalba bökte.
– Biztos, hogy bírni fogsz velük? Nem kellene inkább behívni Elizabeth-et?
A hangjában egyszerre csengett aggodalom és pajkos csúfondárosság. Két héttel azelőtt Rupert teljesen kiborult egy másik kezdő csoport viselkedésén és félúton visszafordította őket. Edith-nek kellett utána lecsillapítani a jogosan mérges csoportot, akik aztán Elizabeth-el indultak újból útnak. Ők egy fél napot, a cég viszont jelentős összeget veszített.
– Megoldom. – válaszolt határozottan a férfi – Tanultam a múltkoriból. Minden rendben lesz.
– Oké – sóhajtott Edith – legyen így.
Aggódva és feszülten nézte ahogy Rupert kilépett az ajtón és a csoport felé indult.
– Hello mindenki! Köszöntelek titeket a Cloudy Montains nevében! – lépett oda a csoporthoz a férfi és igyekezett szélesen mosolyogni. A csoport lassan elhallgatott és felé fordultak.
– Először is tartsunk egy gyors bemutatkozó kört. Mondjátok el honnan jöttetek és voltatok-e már hegyi, több napos túrán. Kezdem én. Rupertnek hívnak, én leszek a túravezetőtök. Meglepő, de nem a környékről származom, de ide hozott az élet és igen, voltam már több napos túrán. – Mosolyodott el újból, ezúttal őszintén, majd a tőle balra álló, fiatal nő felé fordult. – Kérlek, folytasd!
– Sziasztok – kezdte kissé elpirulva a nő – a nevem Sophie. Hot Springs-ból jöttem és egy kávézóm van ott, szóval hazafelé, ha van kedvetek, vendégeim vagytok egy kávéra … sokszor túráztam már. Édesapámmal minden tavasszal elmentünk egy pár napos túrára. Sajnos tavaly elment közülünk … – csuklott el a nő hangja, majd kissé remegő hangon folytatta – … de megígértem neki, hogy nem hagyom abba ezt a szokásunkat, szóval itt vagyok … tudom … kicsit szentimentálisan hangzik, de úgy érzem, itt van most is velem.
Az eddig nevetgélő csoport egyszerre elcsendesült. Két nő, Mirabel – iskola igazgató Betonville-ből – és Orsa – ügyvédnő Fayetwille-ben – azonnal Sophie mellé lépett két oldalról. Bátorítóan megsimogatták a karját, majd ők is pár szóban bemutatkoztak.
– Professzor John Whithaker vagyok – folytatta kissé kimért hangon egy középkorú férfi – Arkansastól nem messze, Conway-ből jöttem és történelmet tanítok. – Kis hatásszünet után elmosolyodott és mint akit kicseréltek, a merev tartás hirtelen eltűnt – Szólítsatok Johnny-nak nyugodtan. Ami még fontos, nem vagyok gyakorlott túrázó.
– Köszönjük Prof Johnny! Urak? – Fordult Rupert tovább a két, szinte ugyanúgy öltözködő és arcra is hasonló férfihoz.
– Sziasztok! Én vagyok Herbert, Herb, ha úgy jobban tetszik … – kezdte egyikük és ugyanazzal a vidám hanggal folytatta a másik – … én pedig Fred. – Majd mint egy cirkuszi műsorban, szinkronban együtt folytatták, szinte már kiáltva – és mi vagyunk a Rozgonyiak!
Ahogy ezt kimondták, kissé színpadiasan előre is léptek és széttárták a karjukat, majd mindketten elnevették magukat. A nevetésük átragadt a társaságra, még Rupert is jót mulatott a belépőn, pedig ismerte már a testvérpárt régebbről.
– A két bohóc tapasztalt túrázó – mondta csipkelődve a többieknek – ha épp nem vagyok halló távolságban, kérdezzetek tőlük nyugodtan.
– Véletlenül nem közép-európából származnak az urak? – Kérdezte érdeklődve John a testvérektől.
– A felmenőink lehet, de mi Arkansas déli részéről, DeQueenből jöttünk.
– Tudják, volt egy település Európában, aminek a neve Rozgony. A családnév végén szereplő ‘i’-betű azt jelzi, hogy a ‘Rozgonyi’ név tulajdonosa Rozgonyból származik. Rozgony pedig fontos volt a Magyar királyság szempontjából. 1312-ben pont Rozgony mellett győzedelmeskedett az akkori király az ellene fellázadt nemesek ellen és szilárdította meg a trónját. A XV. században pedig Sebesten Rozgonyi a hajóhadával jelentős szerepet játszott a török elleni győzelemben Belgrádnál.
– Azt a mindenit! – Törte meg a hirtelen támadt, elámult csendet Fred – Köszi az infót! Nem is gondoltam volna, hogy a nevünk mögött van történelem is. Köszi, Johnny!
A bemutatkozást két kezdő túrázó, Maggie és Gabe folytatták, majd három egyetemista lány Zoé, Haley és Alexa zárták, akiket cserkész múltjuk miatt közepesen tapasztaltnak ítélt Rupert. Ezután mindenki felszerelkezett és hamarosan útnak is indultak.
A túra első pár órája eseménytelenül telt. Rupert szándékosan kicsit nagyobb tempót diktált, ezzel akarva felmérni a társaság erőnlétét, de szinte mindenki tartotta a lépést és inkább csak a nézelődés miatt szakadtak szét kisebb csoportokra. Az első pihenőnél csendben falatoztak és élvezték a nyugalmat. Az erdő megelevenedett, ahogy elhalkult a beszélgetés. A távolból halk zörejeket sodort a szél és az énekes madarak is nekibátorodva, egymás után kapcsolódtak be a természet hangversenyébe. A társaság fél körben ült egy tisztáson, velük szemben Rupert egy kidőlt fatörzsnek támaszkodott. Épp meg akart szólalni, hogy készülődésre kérje a csoportot, amikor Maggie arcán elragadtatott kifejezés jelent meg. Lassan Rupert mögé mutatott és a szájával szótlanul betűzte: “RÓKA”. A férfi lassan fordította el a fejét, csak annyira, hogy a szeme sarkából lássa, amit Maggie észrevett. Egy felnőtt róka óvatos, ugrásra kész testtartással állt a tisztás szélén. Hosszú másodpercekig szaglászott a csoport irányába, majd puha léptekkel indult el az erdő sűrűje felé.
A társaság egyszerre lélegzett fel és izgatottan beszélgetni kezdtek. Mikor elindultak, Rupert fél füllel hallotta, hogy John a rókákról kezdett el mesélni valamit, amihez a testvérpár is csatlakozott. Elmosolyodott. John-nak eddig mindenhez volt valami megjegyzése, kis története, de ugyanakkor élvezetesen mesélt. A férfi szinte sajnálta, hogy neki kell elől mennie és nem maradhat le a prof-ot hallgatni.
A táj lassan megváltozott. Kiértek a sűrű erdőből és egy ritkásabb területhez értek. A hegy oldalában jól látható mélyebb marások rajzolódtak ki, a korábbi külszíni fejtés nyomai. A természet több helyen már visszahódította a területet, kisebb fás, bokros csoportok nőttek ki szigetekként a vörös bauxit tengeren, de a táj egyes részei valószínűtlen, idegen bolygóhoz hasonlítottak.
– Na kérem, ez már bauxitos talaj – hallatszott John hangja a csoport közepéről. – A bauxit egyik sajátossága, hogy savas kémhatású talajon, trópusi éghajlaton képződik, mégis itt is előfordul, mert a geológia néha meglepő dolgokra képes. Ha megfigyelitek, nyomokban felfedezhető az eredeti táj. A növényzet és az élőlények eloszlása a térben jellemző …
John hangja elhalkult ahogy megálltak egy ponton, miközben Rupert tovább sétált. Az ösvény, amin haladt szűkülni kezdett, egyre több helyen hiányzott az aljnövényzet és az egyik oldalon meredeken lejtett. A fák takarásában a férfi nem látta, mit csinálnak a többiek, ezért megállt.
– Vigyázzatok, csúszós a talaj. Az apró kövekre ne lépjetek rá! – kiáltott oda nekik, de későn.
A következő pillanatban egy hangos káromkodás hallatszott, majd robaj végül sikoltás. Rupert összeszoruló gyomorral indult vissza.
– Mi történt?!
Egy emberként mutattak lefelé egy kis facsoporthoz. Egy meredek, szinte már függőleges résznél jó pár méterrel lejjebb ott feküdt John mozdulatlanul. Rupert elmormolt magában egy káromkodást. “Hogy fogjuk ezt a nagy mamlaszt onnan felhozni?” tette fel magában a költői kérdést. Gyorsan felmérte az embereket.
– Herb! Te segítesz nekem. A többiek menjetek kicsit tovább, ott van egy szélesebb terület, rakjátok le a holmitokat és várjatok ott! A cserkészek vegyék elő az elsősegély dobozokat szükség esetére! Fred, Te gyere vissza, amint lepakoltál!
A csoport ijedten engedelmeskedett a határozott parancsoknak. Rupert gyors mozdulatokkal szabadult meg a hátizsákjától és a felesleges ruhadaraboktól. Kötelet és mászó hevedert vett elő, majd Herb és az időközben visszaérkező Fred segítségével megkezdte az ereszkedést. Végig igyekezett úgy manőverezni, hogy távol maradjon John-tól, nehogy valamit kimozdítson a helyéről és a fekvő férfi felé gurulva további sérüléseket okozzon. Pár idegőrlő perc után leérkezett. Gyorsan megvizsgálta John-t és megkönnyebbülve vette észre, hogy egyenletesen lélegzik és nem látszik rajta semmilyen sérülés nyoma. Óvatosan megfogta a fejét, nehogy elmozduljon és szólongatni kezdte. John kinyitotta a szemét és ránézett:
– Macrocönológia.
Rupertnek elakadt a szava. Pillanatra átfutott rajta, hogy John-nak komoly agyrázkódása lehet, de a férfi folytatta.
– … a kifejezés a görög “makros” (nagy), a „koinos” (közös) és „logos” (tan) szavakból ered, utalva a közösségek és azok kapcsolódásainak tanulmányozására. De tudja, Rupert, ezt pont magának akartam mondani… hogy amit az előbb meséltem, az valójában a makrocönológia.
És elmosolyodott. Rupert tátott szájjal bámult rá. A döbbenettől szinte megfeledkezett arról, miért is ereszkedett le ide.
– Biztos jól van?
– Egészen biztosan. Az oldalam fáj egy kicsit … de minden rendben. Köszönöm, hogy lejött értem. Mondja csak … hozott magával vizet?
Rupert felnevetett. A feszültség egy pillanat alatt elillant.
– Jöjjön prof. Álljon fel szép lassan … ez az. Nem szédül, nincs hányingere?
– Nem. Minden rendben, nincs agyrázkódásom. Végig magamnál voltam, csak egész egyszerűen szégyelltem magam, hogy ilyen buta hibát vétettem.
Nem sokkal később ismét együtt volt a teljes társaság. A többiek boldogan üdvözölték John-t, szép lassan mindenki megnyugodott és hangosan nevettek, ahogy Rupert elmesélte, mivel fogadta John. Miután kipihenték magukat és lefényképezték a bauxitos területet, tovább indultak.
A nap közeledni kezdett a horizonthoz, amikor elértek egy széles, fákkal körbeölelt vízszintes területhez a hegy oldalában. A hatalmas, füves, bokrokkal és kis facsoportokkal tarkított területen átlátszó anyagú, félgömb alakú sátrak álltak egymástól tisztes távolságban.
– Buborék sátrak! – Kiáltott fel az egyik egyetemista lány elragadtatott hangon.
– Így van. Ez az első állomásunk, még közel a civilizációhoz – lépett előre Rupert. – Itt még minden kényelmünk meglesz és mivel körbe vagyunk véve fákkal a távoli fények nem fognak minket zavarni. Ezért is telepítettük ide ezeket a sátrakat. Az éjszakai égbolt a sátorból egyedülálló élmény lesz.
A csoport izgatott zsibongással vette birtokba a sátrakat. Egyedül John maradt Rupert mellett.
– Hogy sikerült ezt itt összehozni? Egyesével cipeltek fel ide mindent? – Kérdezte érdeklődve és hitetlenkedve.
– Nem, dehogy – válaszolt Rupert mosolyogva. – A terület túloldalán, a fák mögött van egy széles út, ami egészen levezet a hegy lábához. Terepjáróval könnyedén járható és engedélyünk van nem csak a területre belépni, de itt ezt a tábort is üzemeltetni. Van napelemes rendszerünk, de a központi sátor mellett van egy hagyományos aggregátorunk is.
– Ez nem két különböző rendszer?
– De igen. Van egy speciális adapterünk, ami lehetővé teszi, hogy bármelyik áramforrást tudjuk használni, akár egyidejűleg is. Így tudjuk üzemeltetni a víztisztító berendezésünket és szükség esetén rá tudunk csatlakoztatni bármilyen fogyasztót.
– És ez mind itt lehet a természetvédelmi területen?
– Igen. Hosszas előkészítés és egyeztetések előzték meg a tényleges munkát, de nekünk is érdekünk volt, hogy minél kisebb legyen a lábnyomunk és a hatásunk a hegy élővilágára. Szerintem ezt minden hivatalos szervnél látták, ezért is volt végül könnyű megszerezni a telepengedélyt. De most menj, John, pakolj le te is az egyik sátorban. Nemsokára vacsorázunk.
Miután mindenki lepakolta a holmiját és átöltözött kényelmesebb ruhába a központi sátornál találkoztak. Tüzet raktak és megmelegítették az egységcsomagban lévő konzervet, majd beszélgetés közben jóízűen elfogyasztották.
Vacsora után John folytatta a társaság szórakoztatását különböző történetekkel. Lassan teljesen besötétedett és ahogy egyre fényesebben ragyogtak a csillagok, úgy csendesedett el a társaság is. Sorra búcsút mondtak egymásnak, jó éjszakát kívánva és mindenki visszavonult a sátrába, ahonnan tovább csodálták az éjszakai égboltot.
Rupert elégedetten és boldogan járta körbe a tábort. Úgy érezte, a baleset és a korábbi rossz emlékek ellenére megerősítést kapott, hogy érdemes nem csak tapasztalt túrázókkal együtt feljönni a Hegyre.
A sátrakban végleg elhalkult a beszélgetés és kisvártatva csendes szuszogás hallatszott mindenhonnan.