Átlagos napnak indult Jean-Paul számára az a bizonyos csütörtök. Korán kelt, mint mindig akkoriban. Komótosan megborotválkozott, lezuhanyozott és felöltötte a kényelmes utazós ruháját. A felesége még aludt, amikor kilépett a házból a jól megérdemelt croissant és kávé párosáért.
A közeli pékség ekkorra már javában pezsgett. A meleg tészta illatát kellemesen ellensúlyozta a frissen pörkölt kávé kesernyéssége. A hatalmas előtérben két kicsi asztal húzódott meg, körülöttük sokat megélt tonett székekkel. Fréderic, a tulajdonos előszeretettel csatlakozott a törzsvendégekhez. Ha kisebb volt a forgalom, gyakran bonyolódott hosszabb beszélgetésekbe is.
Így volt ez azon a reggelen is. Amikor Jean-Paul befutott, Fréderic csatlakozott hozzá. Megbeszélték a fontosabb eseményeket, Mitterrand romló egészségi állapotát, a partraszállás ötvenedik évfordulója miatti hatalmas turista áradatot és zsörtölődtek egy kicsit a válogatott teljesítménye miatt.
Jean-Paul végül elköszönt és visszasétált a házukhoz. A felesége már ébren volt, épp egy szendvicset csomagolt be neki.
– Jó lesz ez majd a hazafelé úton – mondta, és kedvesen megsimogatta férje arcát.
Jean-Paul átölelte. Így maradtak néhány másodpercig, majd csókot nyomott az orcájára.
– Vezess óvatosan! – szólt utána az asszony szeretetteljesen.
A férfi komótosan bólintott. – Csak úgy, mint mindig – mormogta, összeszedte a holmiját, és elindult a nem túl messze parkoló teherautójához.
A teherautóhoz érve körbejárta a járművet. Ellenőrizte a kerekeket, majd megkocogtatta a rendszámtáblákat is. Egy kollégáját nemrég megbüntették, mert leesett a hátsó táblája, azóta Jean-Paul külön figyelt ezekre az apróságokra.
Miután mindent rendben talált, beszállt a fülkébe. Elfordította a kulcsot, adott egy óvatos gázfröccsöt. Elégedetten elmosolyodott, ahogy a motor életre kelt. Ő dorombolásnak hívta a négy hengeres dízel motor hangos pöfögését, hiába csúfolták miatta a kollégák.
Mielőtt elindult volna, még egyszer ellenőrizte a tükröket. Adott egy kövér gázfröccsöt, figyelte, ahogy a motor reagál, majd rutinos mozdulattal felengedte a kuplungot.
Első célpontja a takarmányraktár volt. A bepakolás gyorsan ment: amíg a targoncás rakodott, Jean-Paul az irodában elintézte a papírokat. A visszaútra is talált egy fuvart, így nem kellett üresen hazatérnie.
Az irodában még felhörpintett egy presszókávét, aztán elköszönt és útnak eredt.
Az első két óra csendesen telt. Kicsi volt a forgalom, mintha senkinek nem lett volna sietős. Jean-Paul kényelmes tempóban haladt, nem kellett törődnie az utakon rendre felbukkanó önjelölt autóversenyzőkkel sem.
Aztán lassan sűrűsödni kezdett a forgalom. Egyre több autó jött szembe, mögötte is feltorlódott a sor. Jean-Paul azonban nem gyorsított. Amikor belátta az utat, lendületes kézmozdulattal jelezte, mikor biztonságos előzni. A franciák intettek köszönetképp, a külföldiek többnyire közömbösen hagyták le és siettek tovább.
A hosszú egyenes után enyhe kanyar közeledett. A platánok sűrű sora eltakarta a beláthatóságot, ezért Jean-Paul óvatosan levette a lábát a gázról. A motor pöfögése enyhült és lassan átengedte a terepet a természet hangjainak. A férfi a visszapillantóban gyorsan ellenőrizte, nem készül-e valaki épp a legrosszabbkor előzni.
Megnyugodott. A nagy tükörben tisztán látta maga mögött a három autót. Mind távol voltak, több kocsihossznyira.
Az ellenőrzés nem tartott tovább három másodpercnél. Ahogy tekintete visszatért az útra, a világ összezsugorodott. Ahol addig az aszfalt sötétje terült el, most egy autó világos sziluettje közeledett. A motor dorombolását és a levelek suhogását egyetlen sikoltó fékcsikorgás fojtotta el. Mire Jean-Paul agya felfogta a látványt és jelet küldött a végtagoknak, már késő volt.
A fémes csattanás mindent elnyelt.
Jean-Paul a kórházban tért magához. Két nappal később. Vakító fény szűrődött a szemhéján át, valahol a közelben gépek pittyegtek. Amikor megpróbált mozdulni, éles fájdalom nyilallt a lábaiba. Csak akkor értette meg, mennyire összeroncsolódtak az ütközésben. Évekkel később sikerült ugyan felállnia a tolószékből, de bot nélkül soha többé nem tett meg egyetlen lépést sem.
A másik autóban öten utaztak. Egy család. Apa, anya és három gyerek. Az ütközésben azonnal meghaltak. Jean-Paul, amikor elhagyhatta a kórházat, megpróbálta kideríteni, kik voltak. Csak annyit tudott meg, hogy egy kelet-európai országból jöttek. Az arcuk, nevük örökre ismeretlen maradt számára.
A rendőrök még a kórházi ágyánál hallgatták ki. Jean-Paul fáradt volt, minden mozdulat fájt, mégis igyekezett pontosan felidézni a történteket. Ezután sorra keresték fel mindazokat, akik azon a napon találkoztak vele. Fréderic dühösen csapta le a kezéből a lisztes kendőt, amikor szóba került a gyanú.
– Jean-Paul? Ittasan? Ugyan már! – fakadt ki. – A reggeli kávéján kívül semmit nem ivott, soha, értik? Soha! Még az ebédhez kínált pohár bort is mindig visszautasította!
„Az alkohol és én egyszerre nem férünk meg a kormánynál” – mondogatta. – Ha valakit, őt emiatt nem lenne szabad megvádolni.
A vizsgálat végére csak annyit tudtak mondani Jean-Paul-nak: a baleset okát nem lehetett megállapítani. Egy szemtanú azt állította, hogy a család autóját egy másik kocsi lökte meg a kanyarban, ezért sodródott át a teherautó elé. De bizonyítani nem tudták. Jean-Paul-t felmentették minden gyanú alól. A biztosító ugyan kártérítést fizetett rokkantsága és elveszített munkája miatt, de egyik sem adott igazi vigaszt és megnyugvást.
Hosszú évekig kísértették még a rémálmok. Ült a gyorsuló teherautóban. A tekintete a visszapillantóban ragadt, miközben próbált volna fékezni, vagy eltekerni a kormányt. Majd jött a csattanás. Így ébredt verejtékben úszva a sötét szobában.
Soha többé nem ült volán mögé.
Hamza Ákos, Hamzáné Enikő, Hamza Gergely, Hamza Gáspár és Hamza Eszter emlékére
1994 augusztus 18