– Hát … itt vagyok. Nem számítottál rám, gondolom. – A férfi zavartan nevetett, de választ nem kapott.
– Egy ideje már gondoltam rá, hogy eljövök. Csak nehezen szántam rá magam … gondolom nem kell magyaráznom. De végül úgy döntöttem, ideje lezárni ezt az egészet. Hogy megbeszéljük a dolgokat.
– A dolgokat? – Kérdezte végre a nő.
A férfi összerezzent az emlékeiből felbukkanó hangra. Megszólalt volna, de csendben maradt. “A csend nem gyengeség. A csend erő. Aki megtöri a csendet, az veszít.” Egy régebben hallott motivációs beszéd részlete ugrott elő a semmiből. Magában elszámolt ötig és addigra teljesen visszanyerte az uralmát az érzelmei fölött.
– Ami közöttünk történt legutoljára … arra gondolsz? – Törte meg a csendet a nő épp mielőtt a férfi megszólalhatott volna.
“Nyertem. Te meg vesztettél” – futott át a férfin a gondolat, miközben körbenézett, mintha valaki mástól várná a választ.
– Nem csak arra. Mindenre … mindenre, amit tettél velem az évek során – szólalt meg fáradtan.
– Mindent megbeszélni elég sokáig fog tartani – felelte gunyorosan a nő.
– De neked van időd, nem? – csapott le a férfi.
A nő hangja elakadt.
– Igazad van … időm rengeteg van.
A férfinak eszébe jutott egy filmrészlet. Az egyik, mindig magabiztosan beszélő főszereplő figyelmeztette a másikat – aki csak utólag talált frappáns válaszokat –, hogy vigyázzon a szavaival: lehet, hogy abban a pillanatban helyénvalónak tűnnek, de később rossz érzést hagynak majd. Mert nem legyőzni, megsemmisíteni kell a másikat, hanem megmaradni embernek.
A férfi most ugyanúgy érezte magát, mint a film főszereplője. Egyetlen mondattal legyőzte, a földbe döngölte a másikat, de csak keserűséget és megbánást érzett.
– Sajnálom – mondta rövid hallgatás után, lehajtott fejjel. – Nem akartalak bántani.
– Én sem akartalak bántani … sosem. Tudom, hogy bántottalak, de nem volt szándékos.
– Akár szándékos volt, akár nem, a bántás így is, úgy is rosszul esik. A legutóbbira pedig nem mondhatod, hogy nem volt szándékos.
Most a nő késlekedett a folytatással, de érezhető volt, hogy csak a megfelelő szavakat keresi.
– Valóban. Arra nem mondhatom, hogy nem volt szándékos. Igen. Tudatos döntés volt, de nem az mozgatta, nem ellened … más volt a cél … mégis az elszenvedője lettél.
Kis szünetet tartott, mint aki összeszedi a gondolatait.
– Azt hiszem azt akartam mondani, hogy a tetteim és a döntéseim nem ellened irányultak. Nem ártani akartam Neked, hanem a saját érzéseim alapján a legjobbat kihozni a helyzetekből.
– Igen, ezt elismerem, hogy nem voltál gonosz – válaszolta békülékeny hangon – Csak rossz döntéseket hoztál és ezzel fájdalmat okoztál másoknak akaratlanul is.
– Csak a rossz dolgokra emlékszel? – folytatta a nő, megtörve megint a kialakult csendet.
– Nem … természetesen nem. – válaszolta lassan, miközben a hajába túrt és most először halványan elmosolyodott.
– Mosolyogsz – kuncogott fel a nő – Mi jutott az eszedbe?
– A torta. A sós tejszínhabbal a tetején – nevetett fel a férfi. – Szegény nagyi, olyan lelkesen harapott bele az első szeletbe, aztán ahogy elfintorodott…
– Ez azért nem annyira jó emlék – nevetett mégis vele a nő. – Megint csak egy hibámat hoztad fel.
– De nem a hiba volt itt a lényeg, hanem a torta. Mindig sütöttél szülinapi tortát. Mindenkinek. És mindig megtanultál valami újat, hogy mindenki azt kapja, amit a legjobban szeret.
– Ó igen, tényleg. Egy idő után már profi cukrásszá váltam. Legalább is úgy éreztem.
– Látod … erre is emlékszem. És értékeltem is. Mint ahogy mindannyian. De aztán egyszer csak elmaradt…
A kérdés kimondatlanul ott lebegett fölöttük. Ezúttal a férfi törte meg a csendet.
– De volt más is. Emlékszem azokra az éjszakákra, amikor beteg voltam. Mindig ott voltál az ágyam mellett. Akárhányszor felébredtem az éjszaka közepén, Téged láttalak meg elsőként. És emlékszem a közös, nagy ünnepekre. Akár csak a szűk családdal, akár Apu testvéreivel ünnepeltünk, Te mindig boldoggá és csodássá tetted. Minden valahogy olyan meghitt és békés volt.
– Igyekeztem, hogy jó házigazda legyek, jó feleség és jó anya. A legszebb otthont akartam megteremteni nem csak Neked és a testvéreidnek, hanem apád rokonságának is.
– De akkor mi történt? Miért dobtál el mindent?! – szegezte az anyjának a kérdést keserűen és fájdalmasan a férfi. – Hogyan juthattál el oda alig egy év alatt, hogy mindent és mindenkit hátrahagyj? Tönkre tetted Apát és a lányaidat is!
– Tudod, hogy miért – válaszolt az anyja halkan. – Nem … nem akarom apádat hibáztatni, ebben mind a ketten benne voltunk. De ha az elején mellém áll … talán másként alakul. Aztán hirtelen felgyorsultak a dolgok és én elveszítettem a kontrollt … azt éreztem, jobb ha elmegyek. Jobb, ha apátokkal maradtok, mert velem sokkal rosszabb lett volna.
– Megkérdezhettél volna minket! – csattant fel mérgesen a férfi – Megkérdezhettél volna engem! Nem voltam már gyerek!
– Így van, de nem értetted volna meg. Ezt nem lehetett megbeszélni és igen, hibáztam … másképp is lehetett volna. De ezt akkor még nem láttam.
– Négy ember életét tetted tönkre – mondta már visszafogottabban a férfi de még mindig vádlóan.
– Igen … tudom. De olvastad apád levelét is, ugye?
– Igen. Olvastam. Mindkettőtök levelét olvastam és a lányok is. Ezért is vagyok itt…
Újabb csend ereszkedett rájuk. A férfi lassan lazított a testtartásán. Az eddig feszült izmok lassan elernyedtek és az önkéntelenül ökölbe szorult keze is kinyílt. Lassan kisimultak a ráncok a homlokán. Mintha mély álomból ébredt volna, tétován körbe nézett.
– Nos … mi az ítélet? Meg tudsz nekem bocsátani? – szólalt meg halkan, gyengéden az anyja.
– Tudod ez fura. Egy idő után, amikor már nem fájt az, amit tettél velem, azt gondoltam, hogy megbocsátottam. De soha nem mondtam ezt eddig Neked. Azt akartam, hogy fájjon. Fájjon, hogy az egyetlen fiad nem szeret. És rájöttem, hogy csak hitegettem magam, hogy én jó ember vagyok. Valójában nem bocsátottam meg. Ha az ember rosszat akar a másiknak, akkor az még nem megbocsátás. De most már…
– Mi van most? – kérdezett vissza szelíden.
– Most kimondom. Megbocsátok … és sajnálom, hogy ennyi ideig tartott.
– Ne sajnáld. Kellett az idő. Örülök, hogy elmondtad és remélem nem fogod magad emészteni. Ennek így kellett lennie. Vigyázz magadra kisfiam! Megölelnélek de …
– Igen. Tudom.
A férfi végigsimította a márványtömb tetejét, leguggolt és óvatos mozdulatokkal elhelyezte a virágot a sír tetején.
– Isten veled, anya!