Éjszakai látogatók

A férfi tudata lassan kezdett visszatérni.

Úgy érezte magát, mintha egy hatalmas termet próbálna megvilágítani egyetlen gyufával. Első pillanatban a hideg sötétségből csak az éles fénycsomó látszik, a hirtelen fellobbanó sistergés. Aztán kirajzolódik a gyufa szára, majd ahogy a szemünk hozzászokik a fényhez, meglátjuk az első, közeli tárgyról visszapattanó fénysugarakat. Lassan kirajzolódik a környezet.

A férfiban ugyanígy lobbantak fel az első érzések. Először csak a tudat, hogy él. Hogy valószínűleg él. Aztán jöttek az apró emlékmorzsák. A cég. Az iroda, ahol dolgozott. Ahol összeesett, miután a fájdalom a földre teperte olyan erővel, hogy levegőt venni is küzdelem volt. Mintha valaki belülről két kézzel összefogta volna az összes belső szervét, hogy lassan egyetlen, kis csomóba nyomja össze.
Az emlékek érkezésével együtt az idegpályák is munkába álltak és sorra bejelentkeztek a testének különböző részei. A könnyed lebegést felváltotta a testének tehetetlen mozdulatlansága. Megérezte az ágy matracának ropogós keménységét, a frissen behúzott paplan fertőtlenített fehérségét …
“Kórházban vagyok.” – Hallotta a saját hangját tompán visszhangozni a gondolatai között és ebben a pillanatban a csendet felváltotta az ismert ritmikus pittyenés, a messzeségből sietős lábak dobbanása, a hangosbemondó meleg, mégis sürgető kérése: “Doktor Ferguson-t várják a kettes vizsgálóban”.

Ugyanazzal a lendülettel, ahogy visszatértek az érzékei, a teste megállt az érzékelés hullámvasútjának csúcsán, majd először lassan, aztán folyamatosan gyorsulva alámerült a tompa sötétségbe. A következő órákat – valahol a tudatalattija regisztrálta, hogy közeleg az este – ezzel a tehetetlen süllyedéssel és emelkedéssel töltötte. A rövid tudatos percekben, bár a szemét nem tudta kinyitni, érzékelte a nővér rendszeres jelenlétét, az infúzió cseréjét, a kikészített gyógyszer koppanását a kis műanyag pohárban. Aztán hallotta az éjszakai műszak előtti utolsó vizit hangjait, ahol egy határozott, pattogós női hang – talán a főorvosnő lehetett – magyarázza a sikeres műtétet és a megfigyelés szükségességét. Végül – az utolsó éberléthez közeli emelkedőn – hallotta, ahogy elcsendesedik a folyosó és az életjeleit csendes csipogással jelző műszer magára maradt a korábbi kórházi koncert egyetlen szólamaként.

***

A kis irodaház valahogy más volt. Nem tudta mi a probléma vele, de érezte, nem stimmel valami. Szokatlan sürgés-forgás fogadta a bejáratnál. Egyen kékruhás emberek mindenféle kisebb-nagyobb tárgyat hordtak ki tömött sorokban az épületből. Próbált bejutni, de minduntalan nekiütközött valakinek. Szabadkozott, bocsánatot kért, de senki nem törődött vele.
Elvesztette a türelmét és mérgesen félrelökte az egyiket, amire hirtelen megállt mindenki és szemrehányóan nézték, ahogy bemegy. A szokásos meleg fények, barátságos környezet helyett kosz, rendetlenség fogadta. Tétován indult az irodatér belseje felé. Aztán a rendetlenség közepén meglátta. A szürkés, koszos bútorok, térelválasztók között, mint egy kis sziget, ott állt a kislánya gyerekágya egy hatalmas, puha szőnyeg közepén. A nap sugarai aranyba borították az ágyat és a mellette álló kis éjjeli szekrényt, amin ott állt az a fénykép.

– Ki rakta ezt ide?! – Kiáltott fel mérgesen. De ahogy felkiáltott, eltűnt mindenki. Egyedül állt a romos irodaház közepén és körülötte lassan elsötétült minden.

***

A férfi hunyorogva nyitotta ki a szemét és immár kitisztult elmével mérte fel a környezetét.
Tiszta falak, ízléses képek a nagyobb felületek egyhangúságát megtörve, saját fürdőszoba és a széles, modern ágy mellett elérhető távolságban egy kis szekrényke. A tetején az odakészített gyógyszer, egy csokor, szemmel láthatóan friss virággal és a fénykép.
A fénykép, ami az irodában hosszú évekig az íróasztalán volt, majd másfél éve a fiókba került. A fénykép, ami azokat ábrázolta, akiket a legjobban szeretett a világon és akiket már soha többet nem ölelhet meg.

– Ki rakta ezt ide? – A hang alig jött ki a torkán. Kétségbeesett, száraz suttogás volt inkább. Érezte, hogy a teste még nem engedelmeskedik az akaratának, mégis, centiről-centire erőltette magát ülő helyzetbe. Mély lélegzetet vett, megpróbálva csillapítani az erőlködéstől szapora lihegését. Lassan kinyúlt a szekrény felé és a képet arccal lefelé fordította. Mérgesen nézett a szekrényke felé és bosszúsan távolabb lökte a gyógyszereket tároló műanyag dobozt.

– Azokat be kell venni! – Szólalt meg egy cérnavékony hangocska mögötte.
A férfi lassan megfordult. Egy sovány, pici lány állt az ágya túloldalán, jellegzetes kórházi köpenyben.

– Mit mondtál? – Kérdezett vissza teljesen feleslegesen.
– Jól hallottad. – Mosolygott a kislány magabiztosan. – Azért vannak ott, mert amikor felébredsz, rögtön be kell venni őket. Ez a szabály!
– Nem érdekel … nem veszem be – mordult oda mérgesen.
– Akkor meghalsz.

A válasz hidegen csapott le a csendben. A férfi megdöbbenve kapta vissza a fejét és most már alaposabban mérte végig a kislányt. A kórházi köpeny nagy volt rá, alig látszott ki belőle a vékony kis karja. A bal karján hatalmas ragasztó csíkok közül egy infúziós csap kandikált ki. A fején egy színes, vidám macskás kendő volt. A színes kendőhöz képest éles kontrasztot adott a fehér, beesett arca és a karikás szemei, amik áthatóan szegeződtek a férfira. “Rák.” – Futott át a férfin a torokszorító gondolat. Elgondolkodva nézett az apró alakra.

– Nincs már miért élnem. Nincs már kiért élnem.
– És azok, akik neked dolgoznak? Az ő férjeik, feleségeik és gyerekeik? Nem azt mondtad nekik, hogy ők is a családodhoz tartoznak?

A férfinak elakadt a hangja. Részben a helyzet abszurditása miatt, részben pedig azért, mert legbelül érezte, hogy igaza van. A kislány folytatta.

– Ha feladod, széthullik az, amit felépítettél. Nem a cég fog megszűnni. Az emberek. Cserbenhagyod azokat, akik ott álltak melletted. Amikor Neked volt szükséged a segítségre és támogatásra. Neked élned kell, hogy segítsd azokat, akik most szükséget szenvednek. Élned kell, hogy megerősödjenek. Hogy el tudjanak majd engedni, amikor eljön az ideje.

A férfi bámulattal nézte és hallgatta, ahogy a pici teremtés, kipiruló arccal, szemrehányó hangon magyaráz neki. Miután elhallgatott, a kislány odalépett hozzá és szigorú tekintettel kísérve a pici ujjacskájával megbökte.

– Gondolkodj el ezen! – Majd kimasírozott a szobából.

***

Magára maradt az egyenletes sípolással és a gondolatokkal.

Elszégyellte magát, ahogy felidézte a több mint egy éve történt heteket, hónapokat. Azokban a vészterhes időkben mindig volt vele valaki. Főztek, mostak, és vigyáztak rá. Egy percre se hagyták magára. Mindig volt vele valaki, amikor kitört belőle a fájdalom. Amikor pedig elapadtak a könnyei, segítettek neki talpra állni. “Tényleg család vagyunk.” – mormolta maga elé halkan.

– Hogy mondta? – Búgott fel egy bársonyos hang az ágya mellett.
A férfi meglepetten nyitotta ki a szemét. Egy fiatal nő állt karnyújtásnyira.

– Nem hallottam bejönni … elnézést, csak magamban motyogok. – Mondta zavartan.
A nő közelebb lépett. Az ágy mellett, a falról lelógó távirányítóért nyúlt. Az ágy halk búgással lassan emelkedni kezdett és félig ülő helyzetbe segítette a férfit. A nő gyakorlott mozdulatokkal fellazította a párnát, majd eligazította a vékony takarót is. Pillantása a kis szekrénykére siklott.

– Nahát, ez meg mit csinál itt? – Lépett oda a képhez, majd a kezébe vette és fürkésző szemmel végigmérte először a képet, majd a férfit. – Ők majd vigyáznak magára és figyelik, hogy rendesen viselkedik-e.

A férfi elfordította a fejét. Csend telepedett rájuk.

– Kér vizet? – Kérdezte kisvártatva a nő.
A férfi bólintott. A nő felvette a poharat a szekrénykéről, kiment a szobából nyíló fürdőszobába és friss vizet töltött a pohárba. Ahogy visszatért, a pohár után a gyógyszeres dobozt is a férfi elé tartotta. A férfi csak a poharat vette át, és lassan kortyolt egyet belőle.
– Azt hittem, ezen már túlléptünk – mondta a nő mosollyal az arcán és gyengéden megrázta a gyógyszeres dobozt.
A férfi ránézett és kelletlenül átvette a gyógyszereket, majd egyesével, nagyokat kortyolva a vízből, mind lenyelte.
– Látja? Máris jobb. – Dicsérte meg a nő ahogy átvette a poharat, meg az üressé vált dobozkát. Letette őket a szekrénykére, majd leült az ágy szélére és gyengéden végig simította a férfi kezét.

A férfi meglepődve és kissé zavartan nézett a nőre. A mozdulat váratlanul érte. Nem tudta, mikor érintette meg őt utoljára bárki is ilyen szelíden. A nő érintése mint egy kis elektromos impulzus, átjárta a karját és a testét. A nő szemébe nézett és kis időre elveszett annak bársonyos, sötétbarna mélységében. Valamilyen furcsa, megnyugtató melegség töltötte el. Olyan nyugalom, aminek már hosszú idő óta nem volt részese.
Lehunyta a szemét és átadta magát a régen tapasztalt, már-már örökre eltemetett érzéseknek. De velük együtt megjelent a veszteség okozta fájdalom is.

– Ez a fájdalom sosem fog elmúlni – mondta halkan a nő – de nem is kell, hogy elmúljon. Ez fogja mindig emlékeztetni arra, hogy mennyire szeretett és mennyire szerették. És ez segít majd abban, hogy elfogadja, fogják még szeretni. Hogy fog még szeretni.
– Soha nem fogok úgy senkit szeretni, ahogy őket – válaszolt fájdalommal.
– Nem. Az ő helyüket senki nem fogja átvenni a szívében. Másképp fog szeretni és másokat. De szeretni fog, mert van még magában szeretet.
A nő közelebb hajolt és finoman két kezébe fogta a férfi arcát.
– Engedje, hogy szeressék, hogy szeretni tudjon. Szüksége van rá, hogy szeressék és másoknak is szükségük van arra a szeretetre, ami még magában van.

Az utolsó szavakat már a férfi ajkaira lehelte, majd puhán megcsókolta. A férfi izmai elernyedtek, megnyugodva sóhajtott egyet. Alámerült a megnyugtató csendben. Amikor újra kinyitotta a szemét, a nő már nem volt sehol. Percekig nézett maga elé, a gondolatok lassan formálódtak, fonódtak össze és enyésztek el, míg a szeme elnehezült és lezárult.

***

Halk beszélgetésre ébredt. Orvosok, medikák és néhány nővér állta körül az ágyát.

– Jó reggelt! Hogy érzi magát ma reggel? – kérdezte az egyik orvos, majd választ nem várva az ágy végéhez lépett, leemelte a beteglapot, és olvasni kezdett.
– Tegnap reggel került be szívinfarktussal. Azonnali beavatkozásra volt szükség. Katéterezéssel nem tudtuk megoldani, ezért a főorvosnő javaslatára sürgős bypass műtétre került sor. A műtét komplikáció nélkül lezajlott. Jelenleg infúziót és vérhígítót kap. Két napos megfigyelés után várhatóan még három nap osztályos pihenés, utána pedig otthoni lábadozás és kardiológiai kontroll javasolt.
A többiek bólogattak, maguk között még beszéltek pár mondatot. A férfi csendesen, magában mosolyogva nézte őket, ahogy kivonultak a szobából. Nekik csak egy megoldott probléma volt.

Egy nővér maradt csak hátra. Ellenőrizte az infúziót és újabb gyógyszereket adagolt az üres műanyag dobozba.

– Elnézést – kezdte a férfi – az éjszakás nővér már elment?
A nővér felhúzott szemöldökkel nézett vissza.
– Én vagyok az éjszakás.
– De a társa. Magas, vékony, rövid sötét haj és barna szem … itt volt az éjszaka!
– Nem dolgozik itt nálunk ilyen nővér. Ezt csak álmodta. – Mondta rendíthetetlen és egykedvű hangon a nővér, majd kiment a szobából.

A férfi magára maradt a gondolataival. Kicsit később óvatos kopogásra ébredt. Az asszisztense lépett be aggódó arccal.
– Helló főnök! Hogy érzi magát? – Sietett az ágyhoz. – Hoztam pár dolgot a házából, pizsamát, tisztálkodó szereket, néhány személyes holmit … – elakadt a szava, ahogy a tekintete a fényképre tévedt. – Ó bocsánat! Ezt nem tudom ki rakta ide! – Nyúlt a képhez, hogy elrakja.
– Hagyja csak! – Állította meg a mozdulatot. – Maradhat.
A fiatal nő elpirult. A férfi bátorítóan rámosolygott.
– Semmi gond. Megtenne nekem egy szívességet?
– Persze.
– Nézzen utána kérem, hogy a gyerekosztályon van-e egy olyan 10 éves forma kislány. A fején valószínűleg egy rikító macska mintás kendő van. Ki tudná deríteni?
Az nő csodálkozva nézett rá, de bólogatott.
– Természetesen … megyek is.

A férfi ismét magára maradt. Bizonyosságot és magyarázatot akart. Tudta, hogy nem álmodott, hiszen annyira valóságos volt minden az éjszaka. Reménykedett benne, hogy az asszisztense megnyugtató hírt hoz majd. Hosszú idő telt el, mire visszaérkezett.
Ahogy belépett az ajtón, a férfi leolvasta az arcáról a választ. Elsápadt, mielőtt a nő megszólalt volna.

– Igen … volt egy kislány a gyerekosztályon. Leukémiás volt … sajnos menthetetlen. – Mondta könnyekkel a szemében. – Két napja ment el …

Tiltakozni akart. Bizonygatni, hogy ez lehetetlen. Hogy nem halhatott meg korábban, hiszen itt volt az ágya mellett alig néhány órája. De tudta, hogy nem hinnének neki. És talán… ő maga sem akarta igazán elhinni.

– Köszönöm. – Mondta csendesen. – Köszönök mindent. – Nézett átható szemekkel a fiatal nőre. – Mindent, amit értem tettek. Maga … és mindenki a cégnél.

Elhallgatott egy kicsit. A gondolatok gyors egymásutánban váltották egymást. Elhatározásra jutott.

– Most menjen. Menjen vissza az irodába és küldjön haza mindenkit. Pihenjenek. Legyenek együtt a családjukkal. Nem csak most, de a jövő héten is. Aztán majd együtt folytatjuk. Megerősödve. Összetartva … mert mi egy család vagyunk.