Akkoriban egyéni vállalkozóként dolgoztam otthon, békés magányban. Nem volt kötött munkaidőm. Bár sokat utaztam vidékre, sok és felelősségteljes feladatom volt a munkával kapcsolatban, mégis nagyon élveztem azt, amit csináltam.
Élveztem, mert együtt lehettem a családommal, ami akkor még csak a feleségemet jelentette és a gömbölyödő pocakjában növekvő első gyermekünket. Élveztem a munkát, még ha nehéz is volt. Élveztem akkor is, amikor késő éjszaka tudtam csak felállni az asztaltól … így történt akkor is …
Egy nehéz, bonyolult problémán dolgoztam. A feleségem már rég aludt, amikor hajnal kettő környékén rájöttem a megoldásra. Gyorsan lejegyzeteltem a gondolataim, hogy másnap ne kelljen végiggondolnom a részleteket, majd elégedetten kapcsoltam ki a gépet és indultam aludni.
Úgy éreztem egy pillanat sem telt el és valaki máris lökdöste a vállam, rázott, keltegetett finoman:
– Drágám, kelj fel!
„Ez csak valami vicc lehet” gondoltam, miután konstatáltam, hogy épp elmúlt 5 óra. Alig három órát aludtam csak. Morogtam valamit a minimálisan szükséges alvásidőről, majd átfordultam a másik oldalamra.
– ÉBRESZTŐ!!!! – hallottam hangosabban – Menni kell a kórházba … szülni fogok!
– Jó … – suttogtam vissza kissé rekedt hangon – … adj egy kis időt még! – Majd zuhantam vissza az álmatlan alvásba.
– É B R E S Z T Ő ! ! ! F E L K E L L K E L N I, N E M É R T E D ?! J Ö N A B A B A !
Hirtelen, mint, amikor felkapcsolják az éjszaka közepén a stadion teljes világítását, fény gyúlt a még ébren lévő néhány agysejtemben!
„JÖN A BABA!” Futott végig a bioelektromos futár az agyamban és aktivizálta az ájultan heverésző neuronjaimat. Kipattant a szemem, kiugrottam az ágyból és elkezdtem lázasan kapkodni ide-oda.
– Babaholmi … nem … kórházas csomag … pelenka … izé … hol a kocsikulcs?! – rohangásztam fel-alá mint egy mérgezett egér a labirintusban.
A feleségem elnéző mosollyal állt fel az ágyról.
– Én most megyek, lezuhanyozom, utánam Te jössz. Aztán öltözz fel szép lassan. A szükséges holmik már hetek óta bekészítve ott vannak a nappaliban. Én már összecsomagoltam. Készíts be magadnak egy szendvicset és egy kis innivalót, amíg én elkészülök, aztán indulhatunk – mondta még mindig elnéző mosollyal az arcán, kedves, nyugtató hangon.
Akkor már egy órája ébren volt a szülést megelőző fájdalmak miatt, csak engem nem akart felébreszteni. Mindenről gondoskodott, nekem épp csak felöltöznöm kellett. Negyed óra múlva már a kocsiban ültünk és mentünk a kórház felé megkezdeni az igazi családos életet.