… nem számított, bármennyi réteget vett fel, a hideg előbb, vagy utóbb áthatolt a ruháján és lassan, alattomosan belemart a testébe, egészen a csontokig. A bőr megfeszült az arcán, az ajkai kiszáradtak és kicserepesedtek és a szempilláin apró jégkristályok képződtek, amik minden egyes pislantásnál úgy csaptak össze, mint egy nagyzenekar ütősének cintányérjai.
A szél nem volt elviselhetetlenül erős. Sőt. Inkább gyengén, de folyamatosan fújt épp csak annyira, hogy egy picit minden lépést megnehezítsen. Mint egy türelmes ellenség, aki tudja, nem kell rohannia, elég ha kivár, ha csak pici szurkálódó támadásokkal, de állandóan keresi a gyenge pontot. A férfi érezte, hogy ez a rendíthetetlen erő előbb, vagy utóbb le fogja győzni. Minden egyes lépéssel közeledett a céljához, de ugyanakkor minden méter megtételével fogyott az elszántsága és kitartása.
A férfi megállt egy pillanatra, hogy ellenőrizze a műszereit, jó irányba halad-e. A fehér táj minden irányban ugyanazt mutatta — sehol egy szikla, sehol egy árnyék, csak a fárasztó, végtelen semmi …
– Uncsiiiii!
– Tessék?! Mi az hogy uncsi?
– Nem történik semmi, már percek óta csak ezt az unalmas részt hallgatom … mikor lesz már valami akció?
– Akció? … De hát ez nem egy akciófilm, vagy harci jelenet, hanem a hiteles története A Felfedezésnek. Itt kezdődött minden. Ez a legfontosabb történet.
– De akkor is … már hosszú ideje csak arról van szó, hogy milyen hideg volt és hogy fázott a férfi és bla bla bla … nincs egy másik történeted, Henry? – Kérdezte a vele szemben, kényelmes fotelben ülő férfitól.
A férfi felnevetett. A nevetése azonban nem csúfolódó volt, hanem telve volt szeretettel. Bár Harkon nem a saját gyermeke volt, Henry mégis úgy bánt vele. Amikor Harkon hozzá érkezett a szüleivel, még nem sejtette, hogy hamarosan kettesben maradnak a bázison. Harkon folyamatosan feszegette a határokat, de mindent a határtalan kíváncsiságára lehetett visszavezetni.
A türelmetlenségét Henry a fiatalságának tudta be. Eszébe jutott, hogy fiatalon ő is mindent azonnal akart megkapni. Azt feltételezte, Harkon is ugyanebben a helyzetben van.
– Akkor ne folytassam? – Kérdezte még mindig mosollyal az arcán.
Harkon sóhajtott egyet és kis fintort vágva biccentett egyet.
– De … folytasd.
– Rendben. Akkor folytatom, de a saját szavaimmal. Így gyorsabb lesz és ha valamire kíváncsi vagy, kérdezz. Oké?
– Oké!
– Tehát ott tartottunk, hogy a férfi lassan haladt előre a terep miatt. Aztán rájött, hogy sokkal közelebb volt a cél, mint gondolta. Azért volt egyhangú a táj, mert finoman emelkedett. A hóvihar miatt nem látszódott, hogy már csak méterekre volt a több kilométer átmérőjű kráter szélétől …
– De mit keresett ott egyedül a semmi közepén?
– Tessék? – Kérdezett vissza Henry.
– Azt mondtad, hogy körülötte semmi nem volt. Azaz egyedül volt. Miért?
Henry elgondolkodva bólintott egyet.
– Igazad van. A történet … azaz a leírás alapján nem egyértelmű, hogyan került oda és egyáltalán miért volt ott … és miért egyedül. Jó kérdés.
Harkon vigyorogva kihúzta magát ültében.
– Ugye, hogy ugye!?
Henry visszafojtotta a mosolyát. A szavak furcsán hangoztak Harkon szájából, mintha csak kölcsönvette volna őket.
– Egyébként azért volt egyedül, mert az expedíció többi tagja megállt és őt küldték előre. A férfi felderítő volt.
Harkon szemei tágra nyíltak.
– Akkor ő is mint szüleim.
– Ő is micsoda?
– Nem mondtam ki valamit? – Kérdezett vissza Harkon, majd Henry bólintására folytatta – Igen. Kimaradt … tehát ő is felfedező, mint a szüleim.
– Felderítő … nem felfedező. – Javította ki Henry – Nem ugyanaz a két szó jelentése.
– Mi a különbség?
– A felfedezők addig ismeretlen dolgokat akarnak megtalálni, olyan helyekre eljutni, ahol más még nem járt. A felderítő meg inkább katonai szerep.
Harkon elhallgatott. Mereven nézett Henry-re. Henry-nek már ismerős volt ez a tekintet.
– Miért katona? – Szólalt meg Harkon kisvártatva.
Henry válaszra nyitotta a száját. Most ő nézett Harkonra pár másodpercig.
– Nos … ez egy katonai expedíció volt alapvetően és …
– Miért katonákat küldtek? Miért nem tudósokat? Vagy felfedezőket … – vágott közbe Harkon.
Az utolsó szónál jellegzetesen horkantott egyet.
– A Legfelsőbb Tanács álláspontja szerint a küldetés paraméterei megkövetelték a katonai kontingens parancsnoki bevonását.
– Ezt nem értem.
– Bocsánat, túl bonyolult szavakat használtam. Azt akartam mondani, hogy a Legfelsőbb Tanács …
Harkon közbevágott.
– Mi az a Lefestő Parázs?
– Legfelsőbb Tanács – ismételte nyugodt hangon Henry – A Legfelsőbb azt jelenti, hogy övé a végső döntési jog. A Tanács pedig emberekből álló csoport, akik beszélgetnek, azaz tanácskoznak egymással és így, közös véleményen lesznek, közösen hozzák meg a döntést.
Harkon arca felderült.
– Ó ez ismerős, ez nálunk is így van, csak mi Öregek Szavának hívjuk. Folytasd kérlek.
Henry felállt a fotelből, hosszan nyújtózkodott.
– Menjünk, együnk valamit. Este van már és éhes lettem. Evés közben folytathatjuk. Mit szólsz?
Harkon megrázta a fejét. Henry egy pillanatra elbizonytalanodott, majd bólintásnak vette. Harkon felállt és szertartásosan meghajolt.
– Köszönöm a történetet … rendben. Menjünk enni.
Együtt átsétáltak a háló körletből az étkezőhöz. A kisegítő robot az érkezésükkor lágy női hangon köszöntötte őket, majd megkérdezte, mit akarnak enni. Henry egy steaket rendelt, majd Harkonhoz fordult.
– Egy jó kis steak? … Tudom, hogy vegetáriánus vagy, de egy jó steakért megéri feladni, nem?
Harkon kérdően nézett vissza.
– Vegetáriánus? Ezt a szót még nem ismerem.
– Aki nem eszik húst … mármint másik élőlényből készült ételt.
Harkon gurgulázó hangot hallatott.
– Fúj … nem … persze, hogy nem. Nem értem erre miért van szükségetek.
Henry végül egy tészta ételt rendelt Harkonnak, majd leültek az egyik asztalhoz. A robot hamarosan megérkezett az ételükkel. Henry lelkesen nekilátott a félig átsütött steaknek. Harkon mozdulatlanul ülve nézte Henry-t. Az első falat után Henry felnézett.
– Ne nézz rám így … értsd meg ez nem … ez évezredek óta így van …
Harkon csendben nézett maga elé. Henry várt, hátha Harkon még kérdezni akar valamit, de Harkon egyszer csak elkezdett enni. Henry lassan nyúlt az evőeszközökért és immár kimért mozdulatokkal, lassan folytatta az evést. A következő percek szótlanul teltek. Amikor befejezték, a robot odalépett hozzájuk és elvette a tányérokat.
– Köszönöm, nagyon finom volt – mondta Henry miközben felállt és megveregetve a robot vállát.
– Örülök, hogy ízlett. Ezt megjegyzem és ha legközelebb is steak-et kér, ugyanígy fogom elkészíteni.
Henry széles mosollyal fordult Harkon felé, de rögtön lekonyult a szája ahogy meglátta Harkon tekintetét.
– Most mi van?
– Miért köszönted meg az ételt egy gépnek?
– Ő nem egyszerűen egy gép, ő egy EFMIR.
– Egy mi?
– Emberszabású Fejlett Mesterséges Intelligenciájú Robot.
– Egy gép.
Henry megrázta a fejét.
– Nem egy sima gép és nem is tekintjük annak. Egy fejlett intelligencia, amely képes gondolkodni, mérlegelni, vannak saját, absztrakt gondolatai … egy intelligens gép.
Harkon merev szemekkel nézett Henry-re.
– Fura. Gépeket tekintetek egyenrangúnak és élőlényeket öltök meg.
Henry nem válaszolt. Harkon várakozásteljesen nézett rá, majd megint jött a horkantás. Henry nem nézett rá. Tett egy bizonytalan lépést, majd félig visszafordulva intett Harkonnak. Harkon felállt az asztaltól és együtt elindultak vissza a háló körletbe.
Amikor megérkeztek, Harkon megállt a helyiség közepén. Fürkészve körbenézett. A szemei végig siklottak az összes berendezési tárgyon. Henry ezalatt visszaült a tágas, kényelmes fotelba lazán, félig fekve. Amikor meglátta, hogy Harkon a szoba közepén áll, felült. Körbenézett. Ahogy meglátta a tabletet a kis asztalon maga mellett, gyorsan felkapta.
– Esetleg folytassuk a történetet … vagy … – kérdezte halkan, maga elé nézve.
– Nem! – Harkon éles hangja megtörte a csendet. – Inkább kérdeznék még.
Henry lerakta a tabletet. Harkon odalépett az egyik székhez és a szoba közepére rakta. A szék lábainak koppanására Henry összerezzent. Harkon leült. Henry lesöpörte a ruhájáról a nem létező porszemeket, majd lassan felemelte a fejét és Harkon szemébe nézett.
– Azt mondtad, a Legfelsőbb Tanács küldte a katonákat. Miért? – Kérdezte Harkon.
Henry kissé előredőlt és kezével végig simított a haján.
– A Tanács … a paraméterek alapján … – Henry egy pillanatra elhallgatott – … szóval azt feltételezték, hogy egy idegen eredetű űrhajót fognak találni.
– Még mindig nem értem.
– Az adatok és számítások alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az űrhajó nem lezuhant, hanem kényszerleszállást hajtott végre. Valószínűleg tudatosan egy emberek által nem lakott területen.
– Folytasd.
– A kényszerleszállás pedig azt jelentette, hogy azok, akik az űrhajót irányították, életben vannak.
Ezúttal Harkon nem nézett Henry-re.
– Ez még mindig nem indokolja a katonákat.
Henry sóhajtott egyet.
– Az űrhajó onnantól, hogy belépett a naprendszerbe, nem próbálkozott semmilyen kapcsolatfelvétellel. Nem tudtuk, mit akarnak az idegenek és nem kockáztathattunk.
Harkon felkapta a fejét és Henry szemébe nézett.
– Nem tudtátok?
A kérdés visszhangot vetett a néma szobában.
– A hadsereg vezetői javasolták a katonai irányítást. És … nekem sem volt ellenvetésem. – Henry kis szünetet tartott. – Meg kellett védenünk magunkat … az igazság az, hogy féltünk.
Harkon mozdulatlan marad. Aztán lassan elernyedt a tartása. A tekintete már nem szegeződött Henry-re, csak rajta maradt.
A szoba megtelt csenddel.
– Te félsz tőlem, Henry? – Szólalt meg halkan.
Henry felemelte a fejét és a szája nyitva maradt a ki nem mondott szavaktól. Hátrébb csúszott a fotelban, enyhén remegő kezeit a fotel karfájára rakta.
A tekintete végig siklott Harkon pikkelyekre emlékeztető bőrén, a kis, folyamatosan izgő-mozgó csápokon majd hosszan a szemeibe nézett.