Az út enyhén emelkedni kezdett. Nem takarta el a láthatárt, csak lassan, minden lépés egyre nehezebbé vált. A férfi megállt. Megigazította a hátán az ormótlanul nagy hátizsákot, szorosabbra húzta a szíjakat. Aztán lépett egyet, de abban a pillanatban fájdalmasan felkiáltott és eldőlt.
– A ménkű szakadjon rád – csikorgatta a szavakat a fogai között. Majd felnevetett. – Micsoda baromság!
Meg sem próbált felállni, csak a lábát húzta közelebb magához. Masszírozni kezdte a térdét. A fájdalom bele-belemart. De enyhült.
“Mégiscsak tudott valamit az öreganyó. Visszafelé menet majd megköszönöm neki.”
Lassan kiegyenesítette a lábát és megpróbálta felállni. A fájdalom azonban visszatért. Hangosan ordított egyet. Kapkodó, csapkodó mozdulatokkal kikapcsolta a pántokat és kibújt a hátizsák öleléséből.
Fellélegzett. Nem akart tovább menni. Pihenni akart. Csak feküdni a kemény talajon. Étel volt a zsákban elég … de a víz …
“Szomjas vagyok.”
Pedig már két órája próbálta elfelejteni, hogy kiszáradt a szája.
– Na jó … ennyi – mondta hangosan. – Most muszáj innom pár kortyot.
Lassú mozdulatokkal felhúzta magát ülő helyzetbe, miközben igyekezett elkerülni a csupasz kezével a forró aszfaltot. A hátát a fém korlátnak támasztotta. Kihúzta az ütött-kopott kulacsot a hátizsák oldalából és gyengéd mozdulattal lecsavarta a kupakot. Egy pillanatig az orra elé tartotta a kulacs száját, megszagolta a vizet, majd nagyon lassan kortyolt belőle hármat. Minden egyes kortynál megállt, átöblögette a száját és csak utána nyelt.
Fél órával később megint úton volt. A térde még fájt, de a pihenés után már nem akadályozta. Az egyetlen nehézség a roncsok kerülgetése volt. A kiégett autók néhol majdnem összefüggő barikáddá álltak össze. Már kétszer jutott zsákutcába. Arra számított, hogy az odafelé vezető oldalon kevesebb roncs lesz, de aztán rájött. Akkor mindenki csak elhagyni akarta a várost, senki nem tartott oda.
Nem sokkal később ismerős emelkedő következett. Furcsa mód itt már egyre kevesebb autóroncs volt az úton. Akadálytalanul haladt előre. Annak idején itt lassított le az autójával, hogy kiélvezze a domb végén feltáruló város látványát. Soha nem sietett a városba. A falu csendjét élvezte, de a város mindig hiányzott neki. Az Opera melletti kávézó terasza, a Champs-Élysées forgataga. Ezért vállalta gyakran, hogy ezt-azt elhozzon a városból. És most megint közeledik a dombtetőhöz.
Megállt. Szaporán vette a levegőt és egy pillanatra úgy érezte, a teste jéggé dermed. Becsukta a szemét és lassan számolni kezdett.
– Egy … kettő … három …
Huszonhétnél érezte, hogy lelassult a pulzusa.
Kinyitotta a szemét és tovább indult. A gyomra még görcsben volt, de lendületesen lépkedett tovább leszegett fejjel. Az emelkedő végén felemelte a fejét. Ott terült el előtte Párizs. Azaz ami megmaradt belőle. Egy végeláthatatlan, romos mező. Mozdulatlan, szürkés massza, ami már semmiben nem különbözött a többi várostól.
Kiszakadt belőle egy éles kiáltás és a két karját a magasba emelte. Aztán lehanyatlottak a karjai és a könnyek elöntötték az arcát.
Megmaradnak a csendes esték, ahol mindenki elmondja, mi történt aznap. Nem jönnek többé turisták, de nem lesz több séta a városban, nem lesz olasz pörkölésű kávé … nem lesz nyüzsgő embertömeg.
Megfordult és távolodni kezdett a dombtetőtől. Nem volt ott már semmi, amit elhozhatott volna.
Néhány lépés után a szeme sarkából mozgást észlelt. Megállt és oldalra fordult. Nem messze az autópálya szélétől egy fiatal őz állt. Mozdulatlanul nézték egymást. Másodpercek teltek el, aztán az őz lehajolt és falatozni kezdett a frissen kibújt fűből. A férfi nézte egy darabig, majd igazított egyet a hátizsákon és tovább indult. Vissza a falujába.