A hatalmas tölgy emberemlékezet óta állt a domb tetején, távol az összes erdőtől. Thomas, amikor a szülei már elengedték egyedül a faluból és a játszó pajtásai épp nem értek rá, minden alkalommal ellátogatott a fához.
Óriási törzse volt. Nem csak azért tűnt annak, mert Thomas mindössze öt éves, vézna, alacsony kisfiú volt. A falubeliek egyszer körbeállták. Szorosan megfogták egymás kezét és elkezdték körbe keríteni a fa törzsét. Öt felnőtt férfi kellett, hogy átkarolhassák a törzset, bár igazság szerint elfért volna egy hatodik is.
A lombkoronája olyan hatalmas volt, hogy egy egész ökrös szekér elfért az árnyékában és ez gyakran meg is történt, különösen a tűző, nyári napokon, amikor déltájban a közeli úton meg akartak pihenni az utazók.
Az egyik ilyen alkalommal egy óvatlan utazó túl közel merészkedett a fához, rakott tüzet, hogy megfőzze egy kis bográcsban az ebédjét és a tűz majdnem átterjedt a fára. Attól a naptól a falusiak minden nap másik gyereket küldtek fel a falu templomának tornyába, hogy tartsa szemmel a fát, de legfőképp az utazókat. Senki nem tudta megmagyarázni miért, de mindenki tudta, a fa élete összefügg a faluéval.
Ha a fa elvész, odavész a falu is.
Furcsa mód ez a gondolat úgy beleivódott a falusiakba, hogy néhányan szabályosan rettegtek, nehogy a fát baj érje. Ezért aztán a fát nemhogy nem mászták meg soha, de meg se érintették és körültekintően figyeltek arra is, hogy ezt más se tegye meg.
Thomas azonban kiskora óta mindent szeretett megmászni. Még alig tudott járni, de már kimászott a kis járókából, ami a szülők szemében megnyugtató akadályt képezett az idősebb testvérei számára. Thomas azonban rájött, hogyan kell a járóka rácsainak úgy támasztani a lábát, hogy feljebb juthasson. A korlát tetején pedig csak át kellett billennie. Igaz, a földet érés fájdalmas volt, de a szabadság mindenért kárpótolta. A járókát aztán a magasabb bútorok követték, majd a pajta széna tárolója, végül a házak teteje. A templom tornyát csak azért nem mászta meg kívülről, mert félt a lebukástól. A pap pálcájának a nyoma a fenekén élénken emlékeztette arra, hogy ne akarjon összetűzésbe kerülni a falusiakkal.
A fa azonban jobban vonzotta, mint bármi más.
A fához menekült, amikor valamelyik csíntevéséért elnáspángolták. Oda futott, amikor egy soha nem látott idegen megállt a fánál, hogy meséket és történeteket hallgasson a távoli tájakról. És ott csókolta meg először a falu túlsó végén lakó Elizabeth-et, amikor végül ő engedett az ostromának.
A fát azonban ő se merte megérinteni… egészen addig a napig.
A faluban régi szokás volt, hogy amikor a fiatalok elérték a tizenhatodik életévüket, felnőtté avatták őket. Thomas az avatás előtti napon este kisétált a fához. Hívta Elizabeth-et is, de ő félt éjszaka elhagyni a falu biztonságát, így Thomas egyedül indult útnak.
Kellemesen hűvös, tiszta éjszaka volt. Thomas fáradtan indult a fa felé az egész napos munkától a földeken. A falu utolsó házát elhagyva egy pillanatra megingott. A fa körül a talaj kemény volt. Az ágya pedig az egyszerű szalmával tömött matrac ellenére is sokkal hívogatóbbnak tűnt. De Thomas elszánt volt. Összehúzott szemöldökkel lépdelt tovább a félhomályban a lassan az égre kúszó Hold fényénél.
Az úton haladt egészen addig, amíg az el nem kezdett távolodni a fától. Megállt. A séta nem volt megerőltető, a szíve mégis hevesen verte a bordáit. Szinte az egész teste belerezdült minden egyes szívverésre. Zihálni kezdett. A fa egyszerre vonzotta és rémisztette meg a domb tetején magasodó sötét mozdulatlanságával.
Lecsukta a szemét és vett néhány mély lélegzetet. Az ujjait ökölbe szorította, fújt egy nagyot és megtette az első lépést. Lassan közeledett a fa felé. Minden egyes lépés nehezebb és nehezebb lett. Mintha valaki egyre erősebben tolná vissza. Egy ponton, nagyjából a fa koronájának széle alatt meg kellett állnia. Felnézett a fára. Becsukta a szemét és megpróbálta kiverni a fejéből az összes gondolatot. A fára koncentrált. És akkor meghallotta.
A fa leveleit mozgató szellő, az éjszakai neszek, a faluból odaszűrődő zörejek mellett egy halk, szinte dörmögő, mély és egyenletes hangot hallott. Gyermekkorából emlékezett még, hogy egy-egy idős ember ezen a mély, mindenen áthatoló hangon kezdett el kántálni, de a pap és a falusiak rémülten elhallgattatták őket. “Ez az ördögtől való!” mondta a pap. Néhányan azonban elárulták a kíváncsi Thomasnak, hogy ez az ősök éneke volt, amit az idő vasfoga na és persze a pap tanításai lassan elemésztettek.
Ezt hallotta meg Thomas a fánál. Lépni akart előre, de valami nem engedte közelebb. “Jól van… értem mit akarsz” mondta halkan a fának, vagy inkább saját magának. Tett egy lépést hátra és halkan dúdolni kezdte a rég elfeledett hangot.
A környező hangok lassan elcsendesedtek, a szél elült, a madarak és bogarak elnémultak. Thomas kinyújtotta a kezét és tett egy erőteljes lépést előre… majd hasra esett. A fa ellenállása megszűnt. Magához engedte.
Thomas feltápászkodott és óvatos léptekkel közeledett a fához. Amikor már ott állt karnyújtásnyira a fülében a mély hang mellett tompa zúgásként megjelent a saját szívverése. Ismét zihálni kezdett, aztán lassan felemelte a karját, a tenyerét a fa felé fordította és óvatosan ráhelyezte a fa kérgére.
Másnap a falusiak hiába keresték Thomast, hogy férfivá avassák és attól a naptól kezdve a fa minden éjszaka halkan énekelni kezdte az ősök dalát.