A szúnyoghálós ajtó nesztelenül nyílt ki. Peter elmosolyodott. Az első, de nem utolsó dolog, amit megjavított a házban. Mostantól nyugodtan jöhet ki kora reggel a tornácra kávézni, nem fog felébreszteni senkit a nyikorgás. Ahogy kilépett és elengedte az ajtót, az sebesen elindult vissza az ajtókeret felé. Az utolsó pillanatban kapta el és persze a heves mozdulattól kilöttyintette a kávét.
“A következő feladat te leszel” nézett rosszalló tekintettel az ajtót visszarántó rugós mechanikára. Gyorsan lerázta a kezéről a forró kávécseppeket, majd a tágas tornác szélén elterülő kanapéhoz ment. Lesöpörte az előző napról ott maradt esküvői papírdíszeket, és kényelmesen hátradőlt.
A tekintete lassan végigjárt a környéken. Tetszett neki, hogy bár a telkek egyformának tűntek egymás mellett, a házak mégis mind különböztek egy kicsit. A nézelődést az ajtó csattanása törte meg. Odanézett és meglátta Charlotte-ot.
– Anyu még alszik? – kérdezte halkan. Peter bólintott.
– Hoppá – kapta a lány mindkét kezét a szája elé.
Mindketten mozdulatlanul néztek felfelé, majd pár másodperc csönd után egymásra néztek, és hangtalanul összenevettek. Charlotte odasétált. Leült a kanapéra, és Peter felé fordulva maga alá húzta az egyik lábát. Peter kortyolt egyet a kávéból, Charlotte pedig a hajtincseit csavargatta.
– Honnan tudtad? – kérdezte alig egy perc csönd után.
Peter nem válaszolt azonnal. Kicsit a lány felé fordult.
– Mit honnan tudtam?
– Hát hogy anyu… hogy vele akarsz megöregedni.
Peter szája mosolyra görbült és elnézett a távolba.
– Ezt most így hirtelen nem tudnám megmondani… nem volt egy konkrét pillanat vagy egy cselekedet. Ez lassan épült. – Letette a kávéscsészét. – Hallottam egyszer egy mondatot, ami nagyon megtetszett: “A szerelem az, amikor egymásra nézünk, a házasság pedig, amikor együtt, egy irányba.”
Peter felemelte a csészét, és kortyolt egyet a kávéból.
– Azt hiszem, amikor azt láttam sok kisebb-nagyobb dologban, hogy ugyanúgy gondolkodunk, ugyanazt látjuk … akkor érett meg bennem … bennünk.
A lányra nézett.
– De miért kérdezed?
Charlotte nem válaszolt, lefelé nézve a kezeivel morzsolni kezdte a pizsamáját.
– De te most szerelmes vagy anyuba, ugye?
Peter megint elmosolyodott.
– Igen. Szerelmes vagyok belé.
– Na és én… velem mi a helyzet?
– Nem értem, mire akarsz kilyukadni.
Charlotte felemelte a fejét és egyenesen Peter szemébe nézett.
– Én nem tetszem neked?
A férfi szemei elkerekedtek.
– Ez meg milyen… mi a… – le akarta torkolni a lányt, de eszébe jutott, mit mesélt neki az anyja az előző pasijáról.
Teljes testével a lány felé fordult, és egy kicsit hátrébb húzódott.
– Válaszolok, mert fontos, hogy ezt tudd. De szeretném, ha ez most egyszer és mindenkorra tiszta lenne.
Lassan kifújta a levegőt.
– Nem fogok neked hazudni. Férfi szemmel te egy gyönyörű, fiatal, vonzó nő vagy. – Elhallgatott, és a lány szemeit fürkészte. – De én soha… SOHA nem fogok úgy nézni rád. Te a feleségem lánya vagy … a fogadott lányom, ha úgy tetszik.
Charlotte testtartása lazább lett. Maga elé meredt.
– És mi van, ha elmúlik a szerelem? Mert elmúlik, ugye? – kérdezte bátortalanul, de nyugodtabb hangon.
Peter hallgatott egy kicsit.
– Nem feltétlenül. A szerelem tűz. Az elején apró lángok indulnak el, aztán hevesen lobog. Utána az dönti el, hogy mi lesz vele, hogyan kezeljük… ha elhanyagoljuk, kialszik, de ha gondoskodunk az utánpótlásról, akkor megmarad.
– De az előző házasságodnál elmúlt – mondta halkan Charlotte, és megint Peter szemébe nézett.
Peter állta a tekintetét, aztán lassan bólintott.
– Igen… azaz nem egészen. Inkább azt mondanám, hogy először átalakult. Szeretet lett belőle. Összetartozás, lojalitás és bizalom. De közben eltávolodtunk egymástól szép lassan, észrevétlenül. Másfelé néztünk és másfelé mentünk… elrontottuk, nem vigyáztunk a tűzre.
– Csak így, egyszerűen? Elhalt és kész?
– Nem, nem volt ilyen egyszerű. Hibákat is követtünk el. Veszekedtünk és megbántottuk egymást. Talán ez volt a legnagyobb hibánk… az én hibám, hogy megbántottam őt. Ez lökött el egymástól minket. Ha jobban vigyázok … talán másképp alakul.
– És mi lesz a garancia, hogy… – Charlotte elharapta a mondatot és lesütötte a szemét.
Peter halkan folytatta helyette.
– Hogy édesanyáddal nem ez lesz … ezt akartad kérdezni, ugye?
Charlotte bólintott, majd felnézett. Peter komoly arccal, de lágy tekintettel nézett rá.
– Nincs garancia… csak eltökéltség és hit, hogy ezúttal jobban csináljuk. Hogy tanulunk a hibáinkból és nem követjük el őket megint.
Csend lett. Peter a kávéját kortyolgatta, és az utcát nézte, Charlotte pedig felhúzta és átkulcsolta a lábait. Egy kicsit később Charlotte elkezdett fészkelődni. Peter ránézett és elkapta Charlotte pillantását, aki abban a pillanatban lesütötte a szemét.
– Kérdezz nyugodtan. Nincsenek rossz kérdések – mondta halk, meleg hangon.
Charlotte felpillantott, de aztán újból maga elé nézett. Lassan kezdte.
– Tudod… ott van Ted. A pasim. – Peter bólintott. – Együtt vagyunk már több éve…
– Igen, tudom. Édesanyád mesélt róla, bár még nem találkoztunk… igaz is, miért nem jött el az esküvőre? Összevesztetek?
– Nem igazán… csak… – Charlotte felnézett. A tekintetéből kétség sugárzott. – Lehetek veled őszinte? Úgy értem, nem baj, hogy róla beszélek?
Peter megrázta a fejét.
– Nyugodtan mondj el nekem bármit. Ez is beletartozik abba, hogy egy család lettünk.
– Köszi – bólintott kisimult arccal – néha anyunak nehéz erről beszélni, mert azonnal elkezd tanácsokat osztogatni.
– Én pedig csak meghallgatlak – nevette el magát Peter – és nem okoskodom.
Charlotte is elnevette magát.
– De néha csak erre van szükségem, nem állandó tanácsokra.
– Rendben, értem. Azt nem ígérhetem, hogy nem fogok néha én is tanácsokat adni… de folytasd… tehát Ted…
– Ted azt szeretné, ha összeköltöznénk … New Yorkban! – hadarta Charlotte egy szuszra.
– Ok… folytasd.
– Szóval nekem is lenne hozzá kedvem… én viszont nem akarok odamenni.
Peter hátradőlt, karját keresztbe fonta, és az egyik kezével a szakállát kezdte simogatni. Nem szólalt meg, csak biccentett Charlotte felé, aki ezen felbátorodva folytatta.
– Én itt érzem jól magam. Ebben a kisvárosban, a kiszámítható nyugalomban, az ismerős arcokkal, a helyi, néha nevetséges fesztiválokkal és ünnepekkel. Itt vannak a barátaim, és itt is meg fogom találni azokat a lehetőségeket, amikre szükségem lesz.
– Szereted?
– Igen! És pont ez a baj. Mármint persze nem baj, hogy szeretem… de nem ugyanazt akarjuk… mintha…
– Mintha nem egy irányba néznétek – fejezte be Peter a lány mondatát.
– Igen! Ez az! Mintha egy másik mozit néznénk! Én már számtalanszor elmondtam neki, sőt már az elején, amikor összejöttünk, megmondtam neki, hogy az egyetem után visszaköltözöm ide. Itt fogok élni és itt akarok gyökeret ereszteni. De most választás elé állított.
Peter lassan bólogatott.
– Ez a te döntésed kell legyen. Gondold végig, mi az, ami fontos neked. Mi az, amiből nem akarsz engedni, mert tudod, hogy később megbánnád. Ha ezekben nem egy irányba néztek…
Charlotte egy darabig nem mozdult, aztán lassan kisimította a pizsamája szárát.
– Köszönöm, Peter … ez most nagyon kellett, olyan jó, hogy itt vagy. De … nem tudom, mi lesz majd ezután.
– Mi lenne?! Semmi… azaz ugyanúgy lesz ezután is minden – elnevette magát – ok, nem egészen ugyanúgy, mert én is itt fogok lakni. De semmi más nem fog változni… mire gondoltál?
– Ó, persze… ez nem is volt kérdés…
Charlotte elhallgatott. Lassan felemelte a fejét, és Peter szemébe nézett. Egy könny csillogott a szemében.
– Mi lesz akkor, ha anyuval is megromlik a kapcsolatod, és elváltok?!
Peter egy pillanatnyi habozás után kitárta a karjait.
– Gyere ide hozzám!
Charlotte azonnal odabújt hozzá, Peter vállára hajtotta a fejét, és szipogni kezdett. Peter átölelte, és puszit nyomott a homlokára.
– Tudod, azzal, hogy édesanyáddal összekötöttem az életem, nemcsak egy feleséget kaptam, hanem téged is. Akármi is lesz, mostantól számíthatsz rám… bármikor és bármiben.
– Köszönöm – suttogta Charlotte, miközben nagyot sóhajtott.
Pár percig még így maradtak, aztán Charlotte felállt, és Peter felé nyújtotta a kezét.
– Menjünk, ébresszük fel anyut és reggelizzünk… apu.